Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS kislexikona...

Római köztársasági naptár:

A római naptár fejlődésében három szakaszt lehet elkülöníteni. Az első, az ún. lunaris, vagyis kizárólag a holdfázisokra épülő naptárat, és a hagyomány szerint Romulus alkotta meg. A másodikot Numa Pompiliusnak tulajdonítják, ami a holdfázisok mellett a nap éves pályáját is figyelembe vette - latinul lunisolaris -, és Caesar koráig használták. A harmadik az itt nem tárgyalt solaris naptár, amit Julius Caesar vezetett be, és róla nevezték el Julian-naptár-nak. Ezen használjuk mind a mai napig, a történelem folyamán egyetlen nagyobb reformot hajtottak végre rajta, XIII. Gergely pápa utasítására, 1582-ben.

A Caesar reformja előtti római naptár rendjét csak hiányosan ismerjük. A római hagyomány szerint első naptárukat még a városalapító Romulus király alkotta meg. Ez tízhónapos, egyes közlések szerint 304 napos évet vett alapul. Az első hónapot apjáról, Mars istenről nevezte el (Martius), a második istennő-ősanyjának, Venusnak etruszk nevét kapta (Apru, vő. gör. Aphrodité, Aprilis), a harmadikat a meglett korúak (maiores) tiszteletére Maiusnak, a negyediket, hogy a fiatalabbaknak is kedvébe járjon, Iuniusnak (vö. iuniores) nevezte el. Ezzel azonban névadó fantáziája ki is merült, a további hónapokat sorszámaik szerint nevezte el: Quintilis, Sextilis, September, October, November, December. Ez persze monda, nem történeti valóság. Egyes római szerzők azt is tudni vélik, hogy a hónapok egykor fölöttébb különböző hosszúságúak voltak: márciusnak 36, szeptembernek csak 16 nap jutott, az esedékes földművelő munkák igényei szerint. Ez a naptár tehát empirikus parasztkalendárium lehetett, amely csak az évnek a mezei munkák szempontjából számba jövő részét foglalta magába, a két zord téli hónap névtelen üres idő maradt, amelynek vége felé különféle tisztító szertartásokkal készültek a közelgő tavaszi új munkaévre.

A fejlődés egy későbbi szakaszában, a hagyományai alapján szeptember 1-vel kezdte az újévet, és 700 körül bevezette a 12 holdhónapból álló holdévet, és ezért két új hónapot iktatott be, a Ianuariust és Februariust; ugyanakkor szüntették meg a korábbi aránytalanságokat. A hónap kezdőnapját a holdsarló megjelenésekor „hirdették ki” (Kalare = kihirdetni, kikiáltani), ezért a hónap első napja: Kalendae. Innen ered a mi kalendárium szavunk. A hónap másik nevezetes napja, a holdtölte, az Idus; amely a hónap 13. vágy 15. napjára esett. A többi napokat e két határnaphoz viszonyították. Később az újhold és holdtölte közé további határnapként az első holdnegyed jelzésével bevezették a Nonaet; ez az Idus napjától visszafelé haladva, a határnapot is beszámítva, a 9. nap, azaz a hónap 5. vagy 7. napja. A többi napokat aszerint számolták, hogy mennyi van hátra a következő határnapig, tehát pl. a 31 napos márciusban a hónap 5-e: a Nonae előtti 3. nap, 10-e: az Idus előtti 6. nap, 16-a: Április Kalendaeje előtti 17. nap.

A Ianuarius és Februarius hónapok beiktatása bonyolulttá tette az év kezdetét. Ianus: a kezdet és a vég kétarcú istene, a róla elnevezett hónap már eleve nem lehetett más, mint a régi évet lezáró és újat kezdő időszak. Viszont a Februarius (= a tisztulás hónapja) örökölte a korábbi „üres”, jelöletlen időszak évzáró tisztító-bűnbánó ünnepeit. Ez volt, és maradt napjainkig az év legrövidebb hónapja. Ekkor ünnepelték a Lupercaliát, ezt a mágikus tisztulást jelképező ünnepet, és 23. napján a Terminaliát, a határok ünnepét. A hónap utolsó 5 napjának ezek szerint az egyiptomi epagomena napokhoz hasonló jellege volt. A két új hónap bevezetésével tehát kettős évkezdet lépett életbe. Egyelőre – egészen i. e. 153-ig – a consulok március 15. körül léptek hivatalba, ezt követően tartották a harci eszközök és harci lovak „tisztításának” ünnepeit, s emiatt a számmal jelzett hónapok nevét sem módosították. Ámde Ianuarius – névadó istene jellegének megfelelően – az évkezdő hónapnak egyre több funkcióját vette át. Mióta pedig (i. e. 153) a consulok hivatalba lépését is e hónap elsejére tették át, ez lett egyértelműen az első hónap, Kalendae-napja pedig az évkezdet napja.

Ebben az időszakban (tehát kb. a decemvirek korától, az i. e. V. század közepétől Caesar naptárreformjáig) a római év a Hold járásán alapult. Egy-egy négyéves ciklus évei 355+377+355+378 naposak, azaz a 4 év összesen: 1465 nap, ami minden évben 1 teljes nap eltérést okozott a Nap járásához képest. A hónapok részben 31, részben 29 naposak, csak február volt 28 napos. Ez a naptár nyilván sem a Nap, sem a Hold járását nem követte. Abból a célból, hogy az időszakokhoz kötött ünnepek megfelelő helyükre kerüljenek, a pontifexek (papok) testülete időnként február 23-a után egy szökőhónapot (Interkalaris, Mercedonius) iktatott be. Ezekben az években február csak 23 napos volt. A testület gyakori önkényes, politikai és gazdasági érdekektől is sugallt eljárásai, különösen a polgárháborúk korában, a naptárban teljes zűrzavarra vezettek. Az i. e. 47. (ÚR/AD 202) évben a felhalmozódott hibák már 3 hónapnyi időt értek el. Ez a helyzet tette időszerűvé Caesar naptári reformját.

Források: Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás, 1998; Forisek Péter 2004,