Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS kislexikona...

Attól függően, hogy a naptárhasználat az évet melyik nappal kiindulva és melyikkel lezárva tekinti időmérési egységének, különböző stilusokról beszélünk az időszámításban. A keresztény naptárt használó Európában a középkor folyamán hatféle évkezdő nap, azaz hatféle stilus volt elterjedt. 

1) nagy régiségű évkezdet; még a római holdnaptár bevezetésének korára megy vissza. Évkezdő napként használták már az ókori Rómában is, és ezt a jellegét a Julius Caesar-féle naptárreform tovább erősítette. A keresztények viszont eleinte mellőzték, mert pogány szokást láttak benne. Miután később hozzákötötték „az Úr körülmetélésének” ünnepét (circumcisio Domini), ez az egyházi körök számára is elfogadható évkezdetté tette. Fokozatosan hódított teret, általánosan elterjedtté csak a XIII-XIV. századra vált Európában. 

2) Stilus nativitatis vagy karácsonyi évkezdet: A kora középkor századaiban a leginkább elterjedt évkezdő nap az Úr születésének napja (nativitas Domini), azaz december 25., karácsony napja volt, s Magyarországon is egészen sokáig, a XVI. századig előfordult  évkezdetként. Használatának idejéből az év utolsó hetének évszámaival találkozva fontos számolni azzal, hogy ilyenkor – tudniillik december utolsó napjaiban – az adott évnek éppenséggel az első, és nem az utolsó napjairól van szó.

3) Stilus annuntiationis: Az évet Krisztus földi létének kezdetétől (Annuntiatio Mariae) indító, a kezdőnapot március 25-re helyező számítás. A keresztény naptárban jelentőséget először a krisztusi érát megalkotó Dionysius Exiguusnál kapott, aki a feltámadás napjaként (húsvétvasárnapként) valószínűsítette. Korábbi egyházi nézetek – nem függetlenül a tavaszi napéjegyenlőséghez közeli napokhoz kötődő változatos vallási kultuszoktól – március 25-hez igyekeztek kötni Jézus születését, illetve halála napját is. Ez az évszámítás Itáliában volt elterjedt, ahol kétféle használati módja ismert. A firenzei változat (calculus Florentinus) esetében az évszám a március 25. és december 31. közötti évszakaszban egyezik meg a stilus communis (a január 1-jei évkezdet) rendszerében kezelt évvel, míg a pisai számításnál (calculus Pisanus) ez az egyezés január 1. és március 24. között érvényes. 

4) Március 1-jei évkezdet: Az ókori Róma legrégibb, parasztkalendáriumi jellegű naptára óta előforduló évkezdet, amelynek emléke hosszú ideig fennmaradt a rómaiaknál a január 1-jére átkerülő évkezdet mellett is. A középkorban a frankok ugyancsak alkalmazták, vélhetően rendszeres tavaszi gyűléseikkel összefüggésben. Gyakorlata legtartósabbnak Velencében bizonyult, ahol 1797-ig, a köztársaság fennállásának végéig használatban maradt. Ismerete a Magyar Királyságban elsősorban a velencei befolyásnak kitett dalmáciai városokban mutatható ki. 

5) Stilus paschalis vagy húsvéti évkezdet: Elsősorban a középkori Franciaországot jellemző gyakorlat, amelyet ezért mos Gallicus, illetve mos Gallicanus névvel is említenek. Az évhatárok a húsvéti mozgó ünnephez kapcsolódnak, ami miatt az év indulása az egymást követő években más-más napokra esik, az évek nem azonos számú napokból állnak, bizonyos dátumok pedig mindezek miatt egy évben vagy kétszer is előfordulnak, vagy egyáltalán nem jelentkeznek. Ha ugyanazon keltezésű napi dátum az év során kétszer is előfordul, akkor a megkülönböztethetőség érdekében a „húsvét előtti” és a „húsvét utáni” kitételeknek nagy a jelentőségük. Magyarországi használatára példa nem ismert. 

6) Szeptember 1-jei évkezdet: A bizánci világérában a teremtés napjaként az időszámítás kezdőnapja, a naptári évjelölésben pedig fordulónap. Bizáncban és az ortodox kereszténységhez tartozó térségekben használatos, de a bizánci terjeszkedés révén átmenetileg Dél-Itáliában is alkalmazták. Magyarországi gyakorlata nem jelentkezett.

Forrás: Történelem segédtudományai honlap