Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS kislexikona...

nagy egyházszakadás vagy kelet–nyugati egyházszakadás (görögül: skizma) a középkori keresztény egyház keleti és a nyugati felének évszázados eltávolodásának végső stádiuma, az 1054-ben történt végleges kettéválása, amelynek következményeként kialakult a római katolikus és az ortodox vagy másként a keleti keresztény egyház. 

 

1054. július 16-án közösítette ki IX. Leó pápa küldöttsége Kerulariosz Mihály konstantinápolyi pátriárkát, a Bizánci Birodalom legfőbb egyházi méltóságát, miután az nem volt hajlandó elismerni a pápai főséget és a nyugati zsinatok határozatait. Mivel Mihály maga mögött tudhatta Bizánc támogatását, még ezen a napon ő is exkommunikálta (kiátkozta) a pápai követeket, így a kereszténység egy nyugati katolikus és egy keleti ortodox részre szakadt.

Az 1054 előtti egyház egy és oszthatatlan testnek számított, de a valóságban az ellentétek gyökerei már a Római Birodalom megtérése óta a mélyben rejtőztek. A császárok korában Kelet és Nyugat eltérő arculata szükségszerűen megjelent az egyházszervezetben is, vagyis a városiasodott, hellenisztikus szellemű keleti rész mindig is eltért a romanizált nyugatitól. A keleti birodalomrélszben a nagyvárosok pátriárkái közel azonos ranggal vezették az egyházat, ez utóbbit hívták később autokefáliának. Nyugat története másként alakult: Szent Péter hagyománya nyomán Róma már a negyedik században kinyilatkoztatta főségét a többi vezetővel szemben.

A különbségekből eredő hitviták végigkísérték az egység évszázadait. A IX. század második felétől a keresztény egyház keleti és nyugati fele nyílt rivalizálásba kezdett. Mindkettő a másik rovására próbált híveket és természetesen területet szerezni a változó Európában. A keleti pátriárka és a pápa mindeközben egymás térítéseit úgy igyekeztek annullálni és eretneknek nevezték a másik gyakorlatát. A hatalmi vetélkedésnek induló vita tekintélybeli kérdéssé fajult, mely aztán 1054. július 16-án kettészakította az egyházat.

A skizma, vagy skizmatikus kifejezés jelentése, hogy nem az igaz hit szellemében fogant tanítás. A viták során kialakult különbségeket tehát a felek úgy kezelték, mint a másik eltévelyedéseit. A skizma nem volt egyedülálló eset a kereszténység történetében, ugyanis hasonló eljárás alá kerültek többek között az ariánusok, a nesztoriánusok, vagy a monofiziták is. Az ortodoxia és a nyugati kereszténység ellentéte azonban politikai eredetű volt, ahol a több évszázados ellentétek csak ürügyként szolgáltak.

A vita végkifejlete során a lehető legszerencsétlenebbül alakult, amiért a római küldöttség és Kerulariosz Mihály pátriárka személyesen is felelősek voltak: egyfelől, Mihály a tárgyalások során elzárkózott mindenféle kompromisszum elől, és mindent megtett vendégei bosszantására, például a latin rítusú egyházak bezáratása. A pápai legátusok sem voltak alkalmasabbnak a tárgyalásra, már az első perctől kezdve Róma főségét demonstrálva akartak eljárni, emellett egy levélben minősíthetetlen jelzőkkel illették az ortodox pátriárkát. A sértődés és a feszültség odáig fajult, hogy a bíborosok 1054. július 16-án, a délutáni misét követően a Hagia Sophia székesegyház főoltárára helyezték a Kerularioszt kiközösítő pápai bullát, majd hazatértek. Bár a kiátkozás csak a bizánci főpapot érintette, a népszerű vezető maga mellé állította az egész birodalmat, és exkommunikálta (kiátkozta) nem csak a legátusokat, de a pápát és az egész nyugati egyházat is.

Tarján M. Tamás : 1054. július 16. Egyházszakadás a katolikusok és ortodoxok között (RUBICONLINE) alapján