Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS kislexikona...

Új értelmezés:

Az elmélet összefoglaló jelleggel a következőket állítja Mani életéről:

Hipotézis: Úr Jézus és Mar (Úr) Mani élettörténetének párhuzamai azt mutatják, hogy a keresztrefeszítést túlélő Jézus Mani-ként folytatta vallásalapító munkáját, létrehozva ma manicheizmusnak mondott dualista vallását.

A mai ismeretünk szerint több mint kétszáz év különbséggel élt vallásalapítók közötti párhuzamok alapján kijelenthető, hogy túl sok az egyezés ahhoz, hogy a két nagyformátumú vallásalapító különböző személy legyen, tudván, hogy az időszámítás, amelyben elhelyezték őket, hibás.

Mani három próféta utódjának, mintegy kifejeződésének tartotta magát, Buddhának, Zarahustrának és Jézusnak. A próféták pecsétjén azért elég három alak, mert Jézus és Mani azonos személy.

A manicheista iratokban Jézus egyértelműen a legnépszerűbb. A keresztrefeszítésről sehol nincs említés, pedig a kereszténység tanaiban ez a központi elem. Talán mert megalázó büntetésnek számított akkoriban és meg volt bundázva. A szenvedő Jézus alakja viszont komoly szerepet kap.

Hitetlen Tamást - neve az arámi Taumá vagy Tómá-ból ered, ami ikret jelent - a szénizotópos vizsgálat abba a korba teszi, ahol az Úr Jézus/Mar Mani az elmélet szerint élt.

 

---

Lásd még: VI. A valódi Úr Jézus Krisztus

A mai, elfogadott álláspont:

=> a babiloni i.sz. 527 évében született
=> Apja Pattiq, zsidó,
=> Anyja Máriam, pártus rokon
=> 12 évesen elhívása volt
=> 24 egy újabb elhívást kapott
=> Tanul
=> majd térít szerte a világban
=> létrehoz egy egyetemes vallást
=> Jézus követőjének, folytatójának vallja magát
=> kb 60-65 évesen megkínozzák és megölik

---

Mani, más néven MANES vagy MANICHAEUS (szül. 216. ápr. 14. Dél-Babilónia - megh. 274? Gundeshapur), a manicheus vallás alapítója; dualista tanítása szerint a világ a szellem és az anyag, vagyis a jó és a rossz keveréke.

Születése előtt apja, a perzsiai Hamadanból származó Patek belépett egy olyan vallási közösségbe, amely gyakorolta a keresztelést, és önmegtartóztatást hirdetett. Anyja révén Mani rokonságban volt a parthus királyi családdal (ezt 224-ben megdöntötték).

Mani életéről annyit lehet tudni, amennyit maga megírt, illetve egyházának a hagyományai megőriztek. Szülőföldjén nőtt fel, és az arámi nyelv keleti változatát beszélte. Egy gyermekkori (12 évesen) és egy ifjúkori (24 évesen) évesen látomásában is megjelent neki „ikertestvére", egy angyal, aki másodjára felszólította, hogy hirdesse az új vallást, és megalapította a „Fény és Szeretet" egyházát. 

A világosság küldötteként hamar elterjedtek a tanításai Egyiptomtól egészen a kelet-iráni Khoraszán tartományig. Mani Indiába ment (valószínűleg Szindbe és Turánba), ahol sok embert megtérített. Visszatérése után az új perzsa király, I. Sápúr jóindulatúan fogadta, és megengedte neki, hogy egész birodalmában hirdesse a vallását. Mani életének e szakaszáról keveset tudunk, valószínűleg Perzsia nyugati részén tevékenykedett. Megbízhatatlan későbbi hagyomány szerint a birodalom északkeleti vidékén is járt. Kezdetben akadálytalanul működhetett, később azonban az újabb király, I. Bahrám ellene fordult. Elítélték és bebörtönözték. Huszonhat napi megpróbáltatás után, amelyet követői „a Megvilágosító passiójá"-nak vagy Mani „megfeszítésének" neveztek, elbúcsúzott tanítványaitól, és meghalt (valamikor 274 és 277 között).

Máni az isteni küldött, a Fény apostolaként hirdette és tanította azt a belső utat, melyet a gnosztikus bölcsességtan minden időkben más más köntösben ugyan, de ugyanazzal céllal közvetített az embereknek: a bennünk lakozó isteni szikrát, a fény magját életre kell kelteni és az ember teljes újjászületésével felemelni az eredeti hazájába, Isten birodalmába. Máni közössége hatalmas hatósugarú körben tanúskodott erről az útról, és a maniheizmus számtalan ember számára vált a gnosztikus bölcsesség egyetemessége eleven jelképévé. Keresztény, perzsa, buddhista de még kínai gondolatkörben is elterjedtek a tanai és a maniheus bölcsesség mindenhol az adott nép nyelvén és jelképrendszerén keresztül szólalt meg.

Mani a próféták Ádámmal kezdődő, Buddhát, Zarathustrát és Jézust is magába foglaló hosszú sora beteljesítőjének tekintette magát. Az igaz vallás korábbi kinyilatkoztatásait korlátozott érvényűeknek tartotta, mivel azok egy nyelven és egy néphez szóltak, ráadásul későbbi híveik szem elől tévesztették az eredeti igazságot. Mani a minden más vallást felváltó egyetemes üzenet hordozójának tekintette magát. A torzítások elkerülése és a tan egységének megőrzése érdekében hitelveit írásban rögzítette, és ezeket az iratokat még életében kánonba foglalta.

A „Fény Apostola" a világ számára a tökéletes, legmagasságosabb misztériumokról tanúskodott, és nem csak tanítóként, hanem az isteni kinyilatkoztatás erejével lépett fel. Hirdette, hogy a világban örök időktől fogva két princípium, őselv: a Jó és a Rossz, más megfogalmazásban az Isten és az Anyag, a Fény és a Sötétség áll szemben egymással. Ezek kezdetben egymástól elkülönülve léteztek, de a démoni hatalmak támadásának következtében megtörtént a két princípium keveredése. A világ, és benne az ember, a Sötétség teremtménye, jelenlegi állapotában ezt a keveredést mutatja. Ebből az állapotból a megváltás útja a gnózis, a „tudás" (ami voltaképp a dualizmus felismerése), és az ebből a felismerésből következő életszabályok megtartása közreműködés a princípiumok szétválasztásában.

A manicheus egyházra kezdettől fogva a buzgó - az egész világra kiterjedő térítő szándék volt jellemző. Mani sürgette, hogy írásait fordítsák le minél több nyelvre, és nagyszabású missziós programot szervezett. A manicheizmus gyorsan terjedt nyugatra. Egyiptom felől elterjedt Észak-Afrikában (ahol az ifjú Augustinus, a későbbi Szent Ágoston is időlegesen áttért rá), és Kr. u. 300 után nem sokkal elérte Rómát is. A IV. században ért a csúcspontra nyugati terjeszkedése: Dél-Galliában és Hispániában is virágzott a manicheus egyház. A keresztény egyház és a római állam heves támadásainak eredményeként azonban az V. század végére csaknem teljesen eltűnt Nyugat-Európából ez a hit, a VI. században pedig a birodalom keleti tartományaiból is.

Máni hét műve: az Élő Evangélium, az Élet kincse, a Misztériumok könyve, a görögül „Pragmateia"-nak (Értekezés) nevezett irat, a Gigászok Könyve, a Levélgyűjtemény, amelyet szírül írt, valamint az I. Sábuhr uralkodónak ajánlott perzsa nyelvű Sábuhragán. Mindebből sajnos csupán néhány rövid részlet maradt fenn, de tanainak szellemiségéről sok nép meséi tanúskodnak. A magyar népmesékben számtalan maniheus jelkép ismerhető fel.

 

Forrás:Terebess Ázsia Lexikon alapján