<<< Előző cikkhez | Következő cikkhez >>> |
Dr. Bakay Kornél | Téma : Őstörténetünkhöz | |
I. A históriai ámítás legújabb hazai trükkjei |
Magyarságtudományi Füzetek KISENCIKLOPÉDIA 1. I. fejezet
Megjegyzések a „Magyarország története" sorozat nyitó köteteihez
Az elmúlt hetekben feltűnően gyakran találkozhattunk a Kossuth Könyvkiadó és a Metropol Könyvtár reklám szövegeivel mind a televízióban, mind a Magyar Rádióban, mind a folyóiratokban, hirdetvén: rendkívüli históriai esemény részesei lehetünk, mivel 24 kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác főszerkesztésében, a hazai - úgymond - „legnevesebb történészek" tollából. Ügyes fogással a nyitó kötetet 495 Ft-os un. bevezető áron adták, adják, mégpedig nem a könyvesbolti hálózatokban (ahol valóban megdöbbentően túlzó 50-60 %-os terjesztői díjat kérnek!), hanem az újságárusoknál. Viszik is tömegesen az „Őstörténet és honfoglalás" c. kötetet, amelynek szerzője Fodor István, az un. finnugor irányzat egyik legmegrögzöttebb, ortodox képviselője. A 104 oldalas A/4-es formátumú kötet, s természetesen a hozzá kapcsolódó tv-műsor is, úgy tárgyalja őstörténetünket, mintha az elmúlt évtizedekben a történettudományban a legcsekélyebb változások sem következtek volna be, mintha a finnugornak nevezett rokonság 2009-ben is kőkemény igazság volna. „Természetesen a /finnugor/ nyelvcsaládhoz tartozunk mi magyarok is." - írja a szerző. A kiválasztott képek közül nyolc, beleértve a teljes tükörbe helyezett nyitó képet is, a rénszarvas vadász osztyákokat mutatja, akikhez sem embertanilag, sem genetikailag, sem néptörténetileg az égvilágon semmi közünk sincs! Nyelvük valóban rokonságot mutat a magyar nyelvvel, ez a rokonság azonban nem úgy jött létre, ahogyan belénk sulykolni igyekeznek. Fodor István módszertanilag is ugyanazt az utat járja ma is, mint amit 25-30 évvel ezelőtt járt, vagyis perdöntőnek nevezi a visszafelé következtetést, azaz a retrospektív módszert, amely szerint a XIX-XX. századi vogul és osztyák népművészetben fennmaradt motívumok visszavezethetők (!) a régészeti korokba, azaz öt-hat ezer évvel ezelőtti időkbe. Mivel az obi ugorok a XIX. században (!) az ősi sziklarajzokhoz hasonló tetoválásokat is használtak, ezek „kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat több ezer évvel korábban (!) finnugorok készítették". Ez a megdöbbentően primitív és abszurd eljárás, véli és állítja a szerző, teljesen tudományos és elfogadható, ellenben a nemzeti hagyományaink és krónikáink szkíta-hun rokonságtudata tudománytalan, dilettáns megközelítés. Nincs is említés róla az egész kötetben! Szabad úgy magyar őstörténetet írni, hogy a szkítákról és a szarmatákról csak annyit közölnek, hogy iráni nyelvűek voltak, tehát semmi közünk sincs hozzájuk, a hunokat pedig egyetlen szóval sem említik meg?! A szerző is érzi a feloldhatatlan, súlyos ellentmondást a felfestett őstörténet és a magyarság későbbi története között, ezért a második fejezettől - noha megmarad a hivatalos változat hirdetése mellett - igyekszik elhitetni, hogy a magyarokat mind Magna Hungáriában, mind Kazáriában, mind Etelközben annyi „külső hatás" érte, hogy - bár az örökös vándorlás miatt az ekhós szekér maradt a haza számukra - mégis nagy változáson mentek keresztül. A „zord északi vidékekre kényszerült rokonaink" műveltsége degradálódott, az „előmagyarok" azonban, valamilyen csoda folytán, nem kényszerültek a tajgára és a tundrára, nem lettek rénszarvastenyésztők és medve-tisztelők, hanem lovas néppé váltak. Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs ragaszkodás az ósdi finnugor őstörténeti elmélethez. Nem érti, miért tudománytalan minden más megközelítés? A józanul gondolkodó ember azt sem érti, miért ez az elvakult indulat a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán? A 38. oldaltól a képek is azt mutatják, hogy egy egyedi és magas színvonalú kultúrával rendelkező nép emlékei alkotják múltunk hagyatékát, amelyben nyoma sincs rénszarvas-, medve- vagy lúdkultusznak, nyoma sincs a primitív szibériai sámánizmusnak, nyoma sincs a vogulok és osztyákok igen szerény emlékanyagának, akik még a XVII-XVIII. században is egyszerű botíjakkal, falándzsákkal, kőkésekkel és hegyes botokkal voltak felszerelve, s csak ólmot tudtak önteni. Az archeológia megcsúfolása, hogy magasan fejlett neolitikus, réz- és bronzkori kultúrákat sorolnak un. finnugor népekhez, pusztán azon az alapon, hogy manapság és a közelmúltban (!) ezeken a területeken finn típusú nyelveket beszélő néptöredékek is laktak, illetve laknak. Sőt, olyan „csúsztatásoktól" sem rettennek vissza, hogy 40 ezer évvel ezelőtti őskőkori kultúrákat „zürjénföldinek" mond a szerző, valamint 10 ezer évvel ezelőtti településformákat XIX. századi osztyák sátrakkal hasonlítgat össze. Az államalkotó, meghatározó európai hatalomként működő magyarság őstörténeti múltja biztonságosan, állítják a hivatalosan elismert történészek, csak a Kr.sz. utáni IX. század elejéig követhető visszafelé, (zárójelben jegyezzük meg: a szerző az i.e. jelzést használja a Kr.sz. előtt és után helyett !), feltételesen talán az V. század is szóba hozható, de a magyar népet nagy múltú, ősi népnek semmiképpen sem szabad nevezni. Ez ugyanis tudománytalan dilettantizmus, a finnugornak nevezett töredék népek esetében azonban ez kőkemény tudomány. A „Magyarország története" sorozat első kötete semmi újat, semmi többletet nem ad, ellenben minden elfogulatlan olvasó meggyőződhet újra és újra a mai hivatalos történészek hamis kettős mércéjéről. Vajon a sorozat többi kötete is hasonló szellemben készül? Legyenek óvatosak! A sorozat második kötete „Az államalapítás" címet viseli, szerzője a pécsi Font Márta, s ez már eleve garancia arra, hogy az elmúlt hatvan esztendő alatt kialakított „hivatalos történeti képet" festi fel a kötet összeállítója. A csábos és vevőcsalogató 495 Ft után ez a könyv már 1590 forintba kerül, de bizony nem éri meg az árát, noha szép kiállítású a kötet, hála az „Europas Mitte um 1000" c. német kiadású (WBG Darmstadt, 2000) kötet illusztrációinak! A hamisságok ebben a kötetben jobban el vannak rejtve, sokszor hirtelenjében fel sem figyelünk rájuk. Például: „Géza nagyfejedelem szereplése váratlan." Miért? Mert a „barbár szokásjoggal szakított", azaz elsőszülött fiát tette utódjává. Csakhogy ez éppen úgy nem igaz, mint az, hogy „Taksony azon kevesek közé tartozott, aki túlélte az augsburgi vereséget és visszatért a Kárpát-medencébe." Az elsőszülött trónutódlása Álmos nagyfejedelem korától igazolható, s Taksony elsőszülöttje volt maga Géza is. S az Álmos-Árpád-dinasztiában (819 - 1301) számos a példa erre. Taksony herceg 955-ben részt sem vett a Lech folyónál szerencsétlenül járt kisebb létszámú magyar sereg hadjáratában! A XVI. (s nem 14.) századi Aventinus ugyan felsorolja Bulcsú, Lél és Súr mellett Csabát és Taksonyt is, ám ez közismerten téves adat! De így kell fogalmazni azért, hogy az olvasó átérezze a csatavesztés szörnyű súlyát, amely „rákényszerítette" a barbár magyarokat a nyugat felé nyitásra. Az erős magyar állam szóba sem jöhet, hiszen akkor a kalandozó rablóbandák „keresztényi megtérését" nem lehetne kényszer-lépésként tálalni. Arról pedig szó sem esik, hogy a Magyar Nagyfejedelemség, egyedül Közép- és Kelet-Európában, független (szuverén) hatalom volt, amelynek fejedelmei igenis maguk döntöttek minden fontos kérdésben. Így a római judeo-kereszténység felvételében is, mivel az, ellentétben a keleti kereszténységgel, nem járt függőségi viszonnyal! A szerző a nyomasztóan magyarellenes un. szegedi iskola (Kristó Gyula, Engel Pál, Róna-Tas András, Makk Ferenc) szellemiségének kritikátlan szószólójaként festi fel a Kárpát-medencei „törzsi államok" létezését, sőt még egy térképet is készítettek a sokféle „törzsi országról", holott a X-XI. században törzsekről és barbár törzsfőnökökről egyáltalán nem beszélhetünk. Mindaz, amit Koppány hercegről ír, régi, elavult közhely, Gyula és Ajtony pedig azért marad „törzsfő", hogy ki lehessen mondani: „István király keresztény királysága lassabb ütemben terjedt ki a Kárpát-medence egészére, mint korábban feltételeztük." Ám ez a kijelentés is légből kapott. Ezek után a tárgyilagos olvasót már aligha lepi meg mindaz, amit a koronázásról, a Szent Koronáról, a palástról és a jogarról ír a bal felé erősen elkötelezett szerző. Ósdi ítélkezések sorjáznak egymás után, hiszen „régóta tudjuk, hogy a korona két részből áll", hogy a jogart Henrik császár adta István királynak, hogy a palást miseruha volt, etc. A vármegyerendszer és az egyházmegyék létrehozása önmagában a legfényesebb bizonyíték István királynak a Kárpát-medence egészét magában foglaló országára. Önálló magyar állam-felépítést feltételezni azonban egészen tudománytalan eljárás, „szembesülnünk kell azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a megalkotás módja, a megyék megszervezését kialakító politikai elképzelés teljesen ismeretlen." Az első két kötet elolvasása közben és után sok emberben felmerül a kérdés: mi volt a valódi célja ennek a sorozatnak? Miért sulykolják továbbra is a régi közhelyeket, miért hallgatják el a rovás betűs írásbeliségünket, miért nevezik barbár nomád népnek IX-X-XI. századi őseinket? A sorozat felkért szerzői mindannyian tudják, hogy a nemzet lelki-szellemi egység, amelynek két alappillére van: a közös múlt ismerete és vállalása, beleértve a történeti hagyományokat, a legendákat, mítoszokat, meséket is, valamint a jövendő közös elképzelése és építése. Minden nemzet, a holtak és az élők eltéphetetlen szoros egysége, amelyik nép tehát - bármilyen okból - megtagadja a múltját jelentő valós őseit, az gyökerét vesztett faként, elpusztul. A magyar nép tradicionális tudatában ezredév óta az él, hogy egy ősi népesség leszármazottai vagyunk, tagjai a nagy múltú szkíta-hun-avar családnak, amely legalább háromezer éve meghatározó tényezője a világnak. Ezek a lovasíjász nemzetek igen sokat adtak az egyetemes világnak, miközben maguk is sok mindent átvettek másoktól. Ha ezt a tudatot sikerül belőlünk kiölni, ha az erre kiképzett „szakértőknek" sikerül hiteltelenítenie mindazt, amit magunkról eddig tudtunk és hittünk, akkor históriai immunrendszerünk semmisül meg, s csak idő kérdése teljes önfeladásunk. Mindenki láthatja, tapasztalhatja: ez a folyamat manapság gőzerővel zajlik, sőt egyre agresszívebben lépnek fel a „tudatformálók" mind az iskolákban, mind a ismeretterjesztő fórumokon. Dühödten támadnak az un. Árpád-sávos zászlóinkra, a turulmadarunkra, eltorzítva értelmezik a Szkíták aranya c. kiállítás tanulságait, mellesleg szólván ugyanaz a szerző (Fodor István) végzi el a magyar múlt „szkíta-mentesítését", akiről fentebb már szóltunk! Nem ritka, hogy jó szándékú magyar tudósok is beállnak a sorba s kimutatják például, hogy a turul szó a XIII. század végén élt Kézai Simon eszelménye, szüleménye (Benkő Loránd, Magyar Nyelv 105/2009), tehát nem magyar nyelvi valóság, hanem a feltételezetten (!) kipcsak török nyelvű besenyőktől vehette át a krónikaíró. Mintha ezáltal (ha ez valóban így volt), nem a mi ősi hagyatékunk volna ez a fogalom, ez a szó ! De bizony az, hiszen a besenyők is édes testvéreink voltak, több fejedelmünk felesége is közülük való volt. Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a hivatalosan elismert és támogatott magyarországi történész műhelyekben megállt az idő! |
Dr. Bakay Kornél
<<< Előző cikkhez | Következő cikkhez >>> |
Eddigi hozzászólások: |
A cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára => |
Ma érvényes évszámok
Jelenlegi | : | 2024 |
Etióp | : | 2017 |
Kopt | : | 1741 |
Iszlám | : | 1446 |
Perzsa | : | 1403 |
Zsidó | : | 5785 |
Indiai | : | 1946 |
Bizánci | : | 7533 |
Örmény | : | 1472 |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Téves évszámok
Jézus születésétől számolt (i.e.7) | |
Téves | Helyes |
2031 |
1784 |
Arszakida éra | |
Téves | Helyes |
2271 |
2024 |
Szeleukida éra | |
Téves | Helyes |
2336 |
2089 |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Civilizációk téves évszámai
Róma alapításától számolt évek | |
Téves | Helyes |
2777 |
2530 |
Egyiptomi Nabú-nászir-éra | |
Téves | Helyes |
2771 |
2524 |
A görög olimpiai éra | |
Téves | Helyes |
700 ol. 0 év |
635 ol. 0 év |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Fontosabb évszámok
Az új | Történelmi események | A régi |
ÚR e. 516 | A görög időszámítás kezdete | BC 776 |
ÚR e. 252 | A marathoni csata | BC 490 |
ÚR e. 242 | A thermopülai csata | BC 480 |
ÚR e. 209 | A szalamiszi csata | BC 449 |
ÚR e. 190 | A peloponnészoszi háború | BC 431 |
ÚR e. 75 | Nagy Sándor halála | BC 323 |
ÚR e. 65 | Szeleukida időszámítás | BC 312 |
ÚR/AD 1 | Arszakida időszámítás | BC 247 |
ÚR/AD 175 | Spartacus rabszolgafelkelése | BC 73 |
ÚR/AD 203 | Julius Caesar naptárreformja | BC 45 |
ÚR/AD 204 | Julius Caesar halála | BC 44 |
ÚR/AD 220 | Római császárkor kezdete | BC 27 |
ÚR/AD 239 | Augusztus népszámlálása | BC 08 |
ÚR/AD 247 | Mai időszámítás előtti 1. év | BC 01 |
ÚR/AD 248 | Mai időszámítás szerinti 1. év | AD 01 |
ÚR/AD 531 | Diocletianus császár ur. | AD 284 |
ÚR/AD 572 | Niceai zsinat | AD 325 |
ÚR/AD 622 | Hidzsra (Mohamed futása) | ugyanaz |
ÚR/AD 642 | Római Bir. kettészakadása | AD 395 |
ÚR/AD 700 | Attila halála | AD 453 |
ÚR/AD 723 | Az ókor vége | AD 476 |
ÚR/AD 774 | Justinianus császár ur. | AD 527 |
ÚR/AD 784 | Római időszám. megszűnése | AD 537 |
ÚR/AD 800 | Nagy Károly megkoronázása | ugyanaz |
Szekeres Sándor
Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS
és a betlehemi csillag
A könyv a múlt és a jelen sérthetetlen dogmáit kérdőjelezi meg, érzékeny pontokat érintve a társadalmi közérzeten, mind a hétköznapokra, a tudományos életre és a hit világára vonatkoztatva. Szó lesz a valódi betlehemi csillagról, a történelmi, azaz a pártus Jézusról, a valós keresztre feszítéséről és egy szörnyű végű összeesküvésről, aminek egyik következménye a téves időszámításunk és a kronológiánk sötét középkora.
Talán nem is véletlen, hogy most íródott meg a könyv. Ismét az útkeresés korában járunk. Létezésünk és hitvilágunk alapjai esnek szét, új kérdések jönnek, új válaszok kellenek.
Ezek alapjait érinti meg a könyv, új szemléletet adva az eddig érinthetetlennek gondolt tabuknak.