<<< Előző cikkhez | Következő cikkhez >>> |
Dr. Bakay Kornél | Téma : Őstörténetünkhöz | |
Etnikai és hatalmi viszonyok a Kárpát-medencében a VIII-IX. században |
(Megjelent: A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés. VI. konferencia. A Kárpát-medence históriáját a mérvadó történész-csoportok általában sem nem képesek, sem nem hajlandók egy zárt földrajzi egységként kezelve megírni. Abból indulnak ki, hogy külön történelme volt a később Dunántúlnak nevezett Pannóniának, külön történelme volt a Tiszántúlnak és a Felvidéknek, külön Erdélynek és természetesen a Délvidéknek is. A római birodalom végéig valóban nem jött létre egységes főhatalom ebben a csodálatos természeti egységben, hiszen a rómaiak Pannónia és Moesia provincián kívül csak egy rövidebb, átmeneti ideig voltak képesek birtokolni Dáciát. Első ízben Kr.sz. után (kerekítve) 400 táján valósult meg a Kárpát-medence egyesítése, mégpedig a húnok által. A Pax Hunnica, teljes pompájában, félévszázadnál alig tartott tovább, a húnkori lakosság azonban (elsősorban a szarmatának nevezett hatalmas tömegű népesség), biztosan tovább élt az Alföldön. Hogy az egységesen szarmatának nevezett számos néptörzs mindegyike iráni nyelvet beszélt-e, máig el nem döntött, nyitott kérdés. A régészeti adatok azonban (elsősorban a sírformák, különösen a padmalyos forma) sokkal erőteljesebb rokonságot mutatnak a későbbi lakossággal, mintsem hogy ne kiemelten törődjünk ezzel a fontos kérdéssel. Atilla halála után egy évszázadnyi időre germán hatalmi övezetekre bomlik a Kárpát-medence (longobárdok, gepidák, gótok), ám 568-től beköszönt a három évszázados Pax Avarica, azaz a Kárpátmedence teljes, akkor lakható térségének az ismételt egyesítése, amely korszaknak - viszonylag - hatalmas régészeti emlékanyaga maradt ránk, az avar népnek azonban biztos nyelvi emléke, vitathatatlan nyelvi nyoma jóformán semmi sincs, akárcsak a húnok esetében. (A rovásírásos emlékek száma nőttön nő, de a megfejtésük vitatható.) Ez önmagában is irtóztatóan súlyos probléma, de ez nem elég, ehhez jön még a történelem vázát jelentő avar-kori időrend teljes bizonytalansága, valamint az, a már valóban megdöbbentő megállapítás, hogy - embertanilag - az avarok nem elődei a honalapító magyaroknak, a honfoglaló magyarok viszont nem elődei az Árpád-kori lakosságnak. Ugyanakkor az avarságnak, a mongoloid vonásai miatt, valószínűtlen a továbbélése évszázadokon keresztül.
Nos, hát akkor mi történt az avar néppel a Vlll-IX. században? 40 évvel ezelőtt azt találták ki, hogy az 568-ban érkezett un. koraavarak nagyját, a 670 táján érkezett un. későavarok irtották ki, módszeresen kirabolván a sírjaikat is, majd a későavarok zömét 800 után, de legkésőbb 822-ig, esetleg 829-ig, a frank-szláv-bolgár hadak mészárolták le, először a frank seregek, majd Krum kán hadai, akik pedig véletlenül életben maradtak szépen elszlávosodtak, mivel mind a Dunántúlon, mind a Tiszántúlon -a Dunától északra eső, illetve a Szávától délre eső területekről már nem is szólva - túlnyomórészt szlávok laktak. Később finomodott a történeti kép, de a kórkép mivoltát csak nem akarta elveszíteni, mivel - bár az egymást legyilkoló avar hullámok hipotézisét a feledés homálya kezdte borítani, - sőt kijegecesedett a koraavar (568-670), középavar (670-700) és a későavar (680-829) kitalált horizont, a szláv hamvasztásos temetkezések száma viszont mindmáig alacsony, a szláv eredetű magyar szavak pedig csak akkor jelenthetnek fogódzót, ha feltesszük, hogy az avarok nem kis része is magyarul beszélt, sőt ezek a népcsoportok megérték a magyarok bejövetelét is. Ez azonban, úgymond, nacionalista szemlélet, tehát tudománytalan álláspont, így helyénvalóbb volt az irányt szabó mértékadóknak más feltevéseket kimunkálni. Az egyik, mindmáig eléggé elterjedt teória szerint a 700 utáni állapotok drasztikus megváltozásának a klimatikus viszonyok megváltozása volt az oka, ugyanis Közép-Európában egyre szárazabb lett az éghajlat 350 után s így az avarság az aszályok okozta éhínségek következtében egyszerűen kihalt. Ezért a Kárpát-medence tekintélyes része lakatlan térséggé vált s erre vonatkozna, állítólag, Regino, prümi apát híres kitétele az avarok pusztáiról (solitudines Pannoniorum et Avarum). De tudjuk, ez sem így igaz, mivel helyesen e szavakat így kell fordítani: a pannonok és az avarok pusztái. Mind a Dunántúlon, mind a Tiszántúlon, többek szerint, senki földje keletkezett, mások (első ízben száz évvel ezelőtt) ezt még kiegészítették a lakhatatlan árvízterek bizarr elméletével. A legtöbb hazai és külföldi kutató számára azonban sokkal rokonszenvesebb volt s maradt, az az elmélet, hogy 626 után az avar hatalom egyre jelentéktelenebbé vált, jóllehet csaknem mindenki mind a mai napig kőkemény vakhittel hiszi és vallja, hogy az un. öntött griffes-indás veretekkel jellemzett társaság nem jelent meg 568 után a Kárpát-medencében, hanem csak 670 körül, így tehát máris komoly ellentmondás jelentkezik a nagy lélekszámú griffes-indás népesség betelepülése és az avar birodalom állítólagos elerőtlenedése között. Ezt a népességet egy magába zárkózott, békés, földalatti putrikban éldegélő, földműves társaságnak képzelik egyesek. Van azonban még két nagyon jelentős bizonytalansági tényező az avar kort illetően, amelyek a régészeti feltárásokon szinte lépten-nyomon jelentkeznek: az egyik a nagyszámú sírrablások dolga, a másik az övveretes sírok viszonylagosan kis száma. Egyszerűsítve: a férfi síroknak csak kb.15%-a volt öves, tehát a máig ismert cca. 62 000 avar sírból csak néhány ezer, A griffes veretek száma ezen belül még kisebb. Nagyon különböző az övveretek száma és típusa, így a rájuk alapozott keltezés több, mint kétséges. Az avarkor időrendje rendkívül ingatag; különösen a VIII-IX. század vonatkozásában. Ám ezekkel a legalapvetőbb és legfontosabb kérdésekkel a kutatók alig-alig foglalkoznak, különösen felületesen kezelik a sírrablásokat, annak ellenére, hogy ismertek teljes mértékben kirabolt temetők, teljes egészében sértetlen temetők s olyanok, amelyekben a sírok egy része kifosztott, a másik részük pedig nem. Hosszan sorolhatnám mindazon publikációk címeit, amelyeknek szerzői egyáltalán nem, vagy csak triviális, értéktelen közhelyek felemlítésével foglalkoznak ezzel a kérdéssel, holott az avarkor egyik alapkérdéséről van szó. Igen szorgalmasan gyűjtögetik a kollégák a tárgytípusokat, az edényformákat, a sírok jellemző ismérveit, de szigorúan "a közmegegyezéssel" elfogadott nézetek és irányzatok keretei között igyekeznek "eredményeket produkálni" különféle, saját maguk által teremtett, mesterséges szempontok szerint vizsgálgatva az anyagokat, azt a látszatot keltve, mintha elmélyült tudományos kutatást végeznének, holott sok esetben csak tudományoskodás folyik, s ezért tudomást sem kívánnak venni azokról, akik a múltat másként látják és más szemlélettel közelítik meg az őstörténetünket. Ez a kirekesztő bánásmód éppen olyan szélsőséges és tudomány- ellenes, mint a marxi-lenini dialektikus és történelmi materializmus tévtana volt. Arról nem is szólva, hogy számos esetben bebizonyosodott, hogy a mérvadók elutasító diktátumával szemben a "különcöknek" volt igaza, gondoljunk csak például kicsúfolt Raymond Dart-ra, aki elsőként mutatta ki, hogy az ősember bölcsője Afrikában volt, vagy Wegenerre, aki igazolta, hogy őseleink kontinenseken keresztül vándorolva népesítették be a Földet. Egyikőjüket sem fogadta be kezdetben a tudományos világ, nevetségessé tették őket. Nézzük meg tehát a forrásokat, először az írott kútfőket, majd a régészeti anyagot. Notker Balbutus sankt galleni szerzetes, aki 912-ben halt meg a Gesta Karoli c. munkájában a II. könyv 1. szakaszában, az avarok elleni háborúban részt vett szemtanú (Adalbert) elbeszélése alapján a következőket jegyezte fel: Adalbert nem egyszer elmondta nekem, hogy a húnok országát (terra Hunorom) kilenc gyűrű (novem circulis, köralakú nádmű?) vette körül. S én, aki mást, mint sövénykerítést eddig nem láttam, megkérdeztem: milyen kerítések voltak ezek? Erre ő azt felelte: kilenc hegín (gyepű?) volt ez. S mivel én más gyepűt, mint olyat, amelyekkel a vetéseket szokták egymástól elválasztani, nem ismerek, ő a következő magyarázatot adta. Az első köralakú védmű (unus circulus) olyan széles volt (latus fuit), mint amekkora távolság van Turicum vára (Zürich) és Constantia között. Tölgy, bükk és fenyőfa cölöpökből 20 láb széles /6,2 m/ és ugyanilyen magas sánctöltés ez, kővel, agyaggal és gyeptéglával befedve....Ezen sáncokon belül a falvak és tanyák (vici et villae) úgy helyezkedtek el, hogy az emberi hang (vox humana) az egyiktől a másikig elhallatszott (de aliis ad alias vox humana posset audiri). Az épületekkel szemben, a megvíhatatlan falakon kapuk vezettek keresztül, amelyeken a rablásra indulók ki és be jártak. A második védmű- rendszertől (secundus circulus), amely úgyanúgy volt megépítve, mint az első, húsz német (XX miliaria Teutonica), illetve negyven itáliai (XL ltalica) mérföldre következett a harmadik sáncmű, majd így tovább, egészen a kilencedikig ámbár egyre szűkebbek lettek a belsők, az előzőeknél (ipsi circuli alius alio multo contractiores fuerint). A védműveken belül a falvak és a lakóhelyek (possessiones et habitacula) úgy helyezkedtek el, hogy a kürt hangja (clangor tubarum) jelzésként elhallatszódjék az egyiktől a másikig. Ezekben az erődítményekben gyűjtötték össze a húnok mindazon kincseket, a melyeket kétszáz és még több éven át a nyugati népektől összeraboltak. Ezen hiteles leírás bizonysága szerint 780-800 táján is a húnoknak nevezett avarok falvai és tanyái sűrűn egymás mellett sorakoztak, egymástól 1-5 km távolságra, és komoly védműveik, kőváraik is voltak. Tekintettel arra, hogy a magyar királyságnak a XV. századra min, 3 millió lakosa volt, 800 táján a 220 000 km2-nyi területen legalább 1,4 millió ember élt. A korabeli 2 ezrelékes szaporodási ráta mellett ez reális szám. Sem a Nagy Károly-féle frank hadjáratok, sem a bolgároknak tulajdonított hódítások, sem a kiagyalt aszály ennyi embert ki nem irthattak. Ismét idézhetjük Notkert, aki a frank-bolgár ellentétek kapcsán jegyezte meg: /Nagy Károly/ a bulgárokról azért vette el a kezét, mert a láthatóan megcsendesített húnok a frankok királyságára semmiféle veszélyt nem látszottak jelenteni (quia videlicet Hunis exstinctis regno Francorom nichil nocituri viderentur. A Honis exstinctis kifejezést általában a húnok megsemmisítése utánnal szokták fordítani, helytelenül!) Feltéve, hogy egyáltalán valós a Krum-féle bolgár hadjárat, hiszen például a Birodalom kormányzásáról szóló híres munka semmit sem tud a Dunántúl frank vagy a Tiszántúl bolgár megszállásáról? Az ugyancsak IX. századi Suda-Lexikon A. 18. fejezetében ugyan az olvasható, hogy az avarokat a bolgárok erőszakkal megsemmisítették... A B.423. részben így folytatódik a szöveg: Krum pedig megkérdezte az avarok (abarisz) közül ejtett hadifoglyokat: Mit gondoltok, mi miatt pusztult el az uratok és egész népetek? Azt válaszolták, hogy elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások s elpusztították a legderekabb és legértelmesebb férfiakat, aztán a nem igaz útonjárók és a tolvajok lettek a bírák szövetségesei, továbbá volt részegeskedés, mert a bor megszaporodásával mindnyájan részegesek lettek, azután jött a megvesztegethetőség továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett és egymást csalta. Ezekből fakadt a mi vesztünk. A Suda-lexikon tulajdonképpen megerősíti Notkert, mivel egy rendezett országról beszél, ahol bíráskodás van, ahol fejlett a szőlőkultúra, ahol élénk kereskedelmi élet zajlik. Éppen csak azt teszi hozzá, hogy a bolgárok kiirtották az avarokat. Lehetséges ez? Éppen úgy nem, ahogyan az aszály okozta kipusztulás sem. Természetesen izgalmas kérdés: milyenek lehettek ezek az avar falvak? Olyanok, mint a feltárt tiszafüredi vagy komáromi telepek, ahol a házak között és alatt ('?) avar lovas sírok voltak? Helyénvaló feltételezés, hogy egy folyamatosan lakott területen, csak úgy, egy temető megszentelt földjébe ássák bele a putrijaikat az avarok? Nem súlyos keltezési zavar jelzői ezek? A bolgárok valójában húnok s így testvérei az avaroknak, sőt a magyaroknak is. Nem véletlen, hogy 811-ben arról olvashatunk, hogy Krum kán seregében avar katonák harcolnak a bizánciak ellen, akiket Vegre-Ugre névalakban szerepeltetnek, majd 814-ben V. Leó császár ellen is küzdenek avar zsoldosok, mint ahogyan az sem, hogy 838/39-ben a bolgárok az Aldunánál éppen a magyaroktól kérnek segítséget a makedónok ellen. Valójában semmi alapja sincs annak a feltevésnek, hogy a IX. században Dél-Magyarország és Dél-Erdély bolgár fennhatóság alatt állt, sőt ellenkezőleg a bolgárok a VIII. században az avarok szövetséges-alattvalói, aminthogy annak sem, hogy a VIII-IX. században a Dunántúlon az avarság elszlávosodott, illetve 800 után egész Pannónia a frank birodalom keleti tartománya lett. Minden adat arra mutat, hogy a frankok által uralt térség keleti határa a Rába folyó volt s az is több, mint kérdéses, hogy a Zalavár- Mosaburg azonosítás sérthetetlen dogmája meddig lehet gátja a prekoncepciók nélküli kutatásnak? Mert az lehetséges ugyan, hogy többünknek nincs igaza abban, hogy Mosaburg Karinthiában keresendő, ám az - tisztességes és tárgyszerű tudományos morál mellett - nem volna megengedhető, hogy a más nézetet vallókat egyszerűen agyonhallgatás révén diszkreditálják és sem mibe vegyék. A mi álláspontunk szerint a Kárpát-medencében az avar uralom, a Samo-féle lázadást és önállósulást követően (630-660) töretlenül érvényesült 670 után is, amit nemcsak az Enns folyónál megvont nyugati állandó határ (limes certus) jelez, amely 788-ban is sérthetetlen volt, hiszen Ybbsfeldnél vesztett csatát Audaccrus, hanem más írott források is megerősítenek, noha ezek száma kétségtelenül nem nagy. 662-ben Grimoald beneventumi herceg által elűzött Perctaritot fogadta be az avar uralkodó, majd rá egy évre az avar seregek segítették Grimoaldot a lázadókkal szemben. 693-bon avar követség járt Pippinnél, 700-ban Ravennai Geografus beszél Daciáról és Gepidiáról, mint a húnok országáról, 714-ben Szent Emmeram püspök találkozott az avarok erős népével (robustam gentem Avarorum), 740-ben avar hadak zúdultak a karantánokra Dráva-Száva vidékén, ezért 741-ben Borut karantán fejedelem készül hadaival az avarok ellen, 746-ban Liutprand langobard király (712 - 744) kötött békét Avaria-val (Avaria első említése ez!), 776-ban Aio főember megy az avarokhoz s kér ott menedéket, 802-ben castellum Guntio mellett (kőszegi felsővár?) esett el az avarok fegyvereitől Kadaloh és Goteram gróf, tehát Avaria fennáll és erős hatalom. Nem a frankok avarok elleni háborúja (788-805) volt végzetes az avarok Kárpát-medencei főhatalmára nézve, hanem a VIII. század legvégén és a IX. század elején kirobbant belviszály, amely szabályos polgárháborúba torkollott. Álláspontunk szerint a Kárpát-medence 680 után a kazár birodalom nyugati országa volt, ahol a kormányzó kapkánok és tudunok csaptak össze egymással a kazár nagykirály zsidó hitre térése után (800-as évek eleje). Ennek következtében került sor az avar főemberek római típusú megkeresztelkedésére. A kereszténység ugyanis ismert volt az avarok között, amit - többek között - Cyrill életirata is igazol, ahol ez olvasható: Mi sok népet ismerünk, amely az íráshoz értő és Istent dicsőíti, mindegyik a maga nyelvén. Ilyenek ismert módon az örmények, a perzsák, az abazgok, az ibériaiak, a szogdok, a gótok, az avarok, a tursziak (türkök? azaz magyarok?).... De 870 körül is éltek Pannónia területén keresztény vallású, frankoknak adót fizető avarok. (CBC) 'Sőt, reális lehetősége van annak a feltevésnek, hogy az onogur bolgárok Duna-menti honfoglalása is szoros kapcsolatban volt Kazáriával s így a bolgár-avar kapcsolatok rokoni-szövetségesi kapcsolatokként értékelhetők egészen 863-ig, az ortodox kereszténység felvételéig. Nyilván ezáltal sokkal jobban magyarázható az avarok fennmaradása a horvát-dalmát területen is egészen a X. századig, ahol a horvát uralkodók (I. Trpimir /845-863/ -Branimir /879-889/ - Mutimir /888-910/) a római katolikus hitet gyakorolták, részben karoling befolyásolás mellett. Erről tanúskodik VII. Bíborbanszületett Konsztantin bizánci császár művének egyik részlete: Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbeknek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig behódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül való lakosok s ezek avar mivolta felismerhető. Az avarság mind Avaria-ban (a mai Enns és a Bécsi erdő közötti terület), mind Sclavinia-ban (a Dráva-Száva közében és nem az egykori Noricum területén!), mind Pannónia Inferior és Superiorban (A Dunántul nyugati sávja a Rábáig és a Balaton vidéke), mind a Tiszántülon fennmaradt a IX. század évtizedeiben is. Erről tanúskodnak a helynevek, amelyek zömmel magyar eredetűek, török eredetű helynevünk nincs, a szláv hatásúak javarésze is magyar képzésű. A magyar nyelvben állítólag a szókincs 9%-a szláv jövevényszó, ám a IX-X. században még csak egy ősszláv dialektus létezett, tehát külön horvát, szlovén, morva, cseh, orosz eredetű szavak átvételéről nem beszélhetünk. A keresztény térítés szláv szókincse sem hagyható figyelmen kívül. Mivel a régészeti anyagban vitán felül álló változások figyelhetők meg a Vlll. század derekától, illetve a IX. század elejétől, szembetűnővé válik az elszegényedés, a veretes övek, lószerszámok, ruhadíszek egyre hiányosabb és silányabb volta, ugyanakkor új tárgytípusok jelennek meg (mint a sarkantyúk, a rövid kardok, új fülbevaló-típusok), felmerül két kérdés. Az egyik: mi okozta ezt a változást? A másik: lehet-e kor- és rangjelzőnek felfogni a különböző technikával készített díszítményeket, amelyeket talán nem is viseltek az avarok a hétköznapi életükben? S mindemellett az ábrázolt motívumok (griffek, kígyók, ragadozók,) valódi jelentése szerint kezeljük-e a leleteket? Nem kerültünk-e tévútra az elsősorban túlvilági jelentésű és értelmű jelképek erőltetett világi magyarázataival? A források alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a Dunántúl a frank birodalom keleti tartománya lett a IX. században, ahol a morvák is befolyást szereztek a század második felében. A Száva és a Dráva vidéke feltehetően bolgár érdekterületté vált, a Duna-Tisza közében, s a Tiszántúlon viszont csaknem zavartalanul tovább éltek az avar települések és tovább használták a temetőiket. Erre utal a 870/871 körül íródott CBC egyik részlete is: A húnok, akik a földjükön (terra) visszamaradtak, azt a királynak fizetett adó fejében mind a mai napig (usque in hodiernum diem) birtokolják. Álláspontunk szerint a Kazár birodalom vezető népessége volt a magyar, akik 830 táján vonultak nyugatra az Etelköznek nevezett területre, közvetlenül a Kárpátok keleti oldaláig, uralva az Alduna vidékét (838/39? és Kijev környékét is. 860 táján - hipotézisünk szerint - honalapító eleink már birtokba vették a Felső-Tisza vidékét, majd néhány évtized múlva benyomultak a Felvidékre s végül megszállták a Dunántúlt és a Délvidéket. Nyilvánvalónak kell tekintenünk, hogy a Kárpát-medence viszonylag sűrű avarkori lakossága békésen "fogadta" Álmos és Árpád nagyfejedelem magyarjait, sőt a VIII. századi forrásokban feltűnő Ungarus névalak alapján (760: via Ungarorum, 790-es évek, Paulus Diaconus, HL 6,58.: Ungarus névalak szerepel Liutprand langobard király sírfeliratában, Annales Rotomagenses; Annales Gemmeticenses, Annales Uticenses anno 793: regnum Hungrorum /Karolus rex vastat) jogunk van feltenni, hogy ők magukat már ekkor is hungarnak nevezték. Nagy kérdés persze, hogy a hungar-ungar-venger-hongrois népnév valóban az onogur szóból vezetendő-e le? Nagyon várjuk a nagy tiszántúli és délvidéki (Dunacséb, Moravica, Horgos) avar temetők további közzétételét és alapos elemzését (Hortobágy-Árkus, Székkutas,) a már közzétett Tiszafüred, Orosháza, Jászapáti, etc. mellett. A vizsgált IX. századi temetőkben nem azért "nem volt mit az avaroknak a másvilágra szenderült családtagjaik mellé helyezniük", mert gyalázatosan elnyomorodtak, elszegényedtek, hanem azért, mert a keleti kereskedelmi forgalom, ahonnan az avarok is a dolgaikat beszerezték, 750 után, az arabok hatalmas közép-ázsiai és kaukázusi térfoglalása következtében teljesen megbénult s előtérbe került a nyugati (frank) kereskedelmi árukínálat. Így azt mondhatjuk a csekeji, a komáromszentpéteri és a vörsi, a balatonszentgyörgyi, a zalavári, a zalaszabari, a zalakomári, a garabonci, a gyenesdiási, a sopronkőhidai, a pókaszepetki temetők emlékanyaga mutatja a kor divatját a Dunától nyugatra és északra. Természetesen rendkívül fontos a kutatás számára a Zamárdi- Rétiföldek óriási sírszámú temetőjének tanúsága is, elsősorban az időrend és az etnikai összetevők szempontjából, elvégre az itt feltárt háromezer sír mindegyikét kirabolták. A kutatás jó irányban halad s egyre világosabbá válik, hogy mi tette lehetővé eleinknek a Pax Hunnica és a Pax Avarira után a 650 esztendős Pax Hungarica korszakát és a magyar királyság felvirágzását. |
Dr. Bakay Kornél
<<< Előző cikkhez | Következő cikkhez >>> |
Eddigi hozzászólások: |
A cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára => |
Ma érvényes évszámok
Jelenlegi | : | 2024 |
Etióp | : | 2017 |
Kopt | : | 1741 |
Iszlám | : | 1446 |
Perzsa | : | 1403 |
Zsidó | : | 5785 |
Indiai | : | 1946 |
Bizánci | : | 7533 |
Örmény | : | 1472 |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Téves évszámok
Jézus születésétől számolt (i.e.7) | |
Téves | Helyes |
2031 |
1784 |
Arszakida éra | |
Téves | Helyes |
2271 |
2024 |
Szeleukida éra | |
Téves | Helyes |
2336 |
2089 |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Civilizációk téves évszámai
Róma alapításától számolt évek | |
Téves | Helyes |
2777 |
2530 |
Egyiptomi Nabú-nászir-éra | |
Téves | Helyes |
2771 |
2524 |
A görög olimpiai éra | |
Téves | Helyes |
700 ol. 0 év |
635 ol. 0 év |
Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.
Fontosabb évszámok
Az új | Történelmi események | A régi |
ÚR e. 516 | A görög időszámítás kezdete | BC 776 |
ÚR e. 252 | A marathoni csata | BC 490 |
ÚR e. 242 | A thermopülai csata | BC 480 |
ÚR e. 209 | A szalamiszi csata | BC 449 |
ÚR e. 190 | A peloponnészoszi háború | BC 431 |
ÚR e. 75 | Nagy Sándor halála | BC 323 |
ÚR e. 65 | Szeleukida időszámítás | BC 312 |
ÚR/AD 1 | Arszakida időszámítás | BC 247 |
ÚR/AD 175 | Spartacus rabszolgafelkelése | BC 73 |
ÚR/AD 203 | Julius Caesar naptárreformja | BC 45 |
ÚR/AD 204 | Julius Caesar halála | BC 44 |
ÚR/AD 220 | Római császárkor kezdete | BC 27 |
ÚR/AD 239 | Augusztus népszámlálása | BC 08 |
ÚR/AD 247 | Mai időszámítás előtti 1. év | BC 01 |
ÚR/AD 248 | Mai időszámítás szerinti 1. év | AD 01 |
ÚR/AD 531 | Diocletianus császár ur. | AD 284 |
ÚR/AD 572 | Niceai zsinat | AD 325 |
ÚR/AD 622 | Hidzsra (Mohamed futása) | ugyanaz |
ÚR/AD 642 | Római Bir. kettészakadása | AD 395 |
ÚR/AD 700 | Attila halála | AD 453 |
ÚR/AD 723 | Az ókor vége | AD 476 |
ÚR/AD 774 | Justinianus császár ur. | AD 527 |
ÚR/AD 784 | Római időszám. megszűnése | AD 537 |
ÚR/AD 800 | Nagy Károly megkoronázása | ugyanaz |
Szekeres Sándor
Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS
és a betlehemi csillag
A könyv a múlt és a jelen sérthetetlen dogmáit kérdőjelezi meg, érzékeny pontokat érintve a társadalmi közérzeten, mind a hétköznapokra, a tudományos életre és a hit világára vonatkoztatva. Szó lesz a valódi betlehemi csillagról, a történelmi, azaz a pártus Jézusról, a valós keresztre feszítéséről és egy szörnyű végű összeesküvésről, aminek egyik következménye a téves időszámításunk és a kronológiánk sötét középkora.
Talán nem is véletlen, hogy most íródott meg a könyv. Ismét az útkeresés korában járunk. Létezésünk és hitvilágunk alapjai esnek szét, új kérdések jönnek, új válaszok kellenek.
Ezek alapjait érinti meg a könyv, új szemléletet adva az eddig érinthetetlennek gondolt tabuknak.