Szekeres Sándor

Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS forrásanyagai...

 
<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>

Harmatta JánosTéma : Őstörténetünkhöz
 

A magyar honfoglalás írásos kútfői


A magyar honfoglalással kapcsolatos forrásművek igen gyér számúak, éppen ezért ismeretük különösen fontos. Közülük az arab-perzsa földrajzírók a honfoglalás előtti magyarság szállásterületeiről, politikai és katonai helyzetéről közölnek értékes adatokat. A bizánci kútfők a honfoglalás közvetlen előzményei és egyes részletei szempontjából fontosak. A nyugati forrásmunkák a honfoglalást megelőző nyugati hadjáratoknak, a magyarok frank és morva kapcsolatainak és a honfoglalás főbb szakaszainak megismerését segítik elő. Végül ide sorolhatók a középkori magyar krónika- és gesztairodalom termékei, amelyek ugyan részletesen leírják a magyar honfoglalás történeti eseményeit, de mivel adataikat jórészt szájhagyományból vagy énekmondók elbeszéléseiből merítették, csak alapos kritikával használhatók fel mint történeti források.

 

Arab-perzsa földrajzírók

Az arab-perzsa földrajzíróknak a honfoglaló magyarokra vonatkozó tudósításai lényegében Ibn Hurradadbih Az utak és az országok könyve című munkáján alapulnak, amelynek első változata 846-ban, a második pedig valószínűleg 885-ben készült el. Ezt használta fel azonos című művében Abu 'Abdillah Muhammad bn Ahmad Dzsajháni, 913-tól szamanida vazir, s tőle vették át e tudósítást a későbbi arab és perzsa földrajzírók és pedig bővebben és hívebben Ibn Ruszta (arab nyelvű műve 912 táján készült el), aki azonban Ibn Hurradadbih munkáját közvetlenül is használta és Gardizi (aki perzsa nyelvű művét 1050 körül írta), míg a többiek az eredeti tudósítást erősen lerövidítették. Különösen fontos A világ országai című perzsa nyelvű, 982-83-ban elkészült mű, amelynek ismeretlen szerzője Dzsajháni szövegét számos ponton új adatokkal egészítette ki.

Ibn Ruszta a következőképpen tudósít a magyarok országáról: "A besenyők országa és a bolgárok közül való eskilek országa között van a magyarok határai közül határaik elsője [= a magyarok országának kezdete]. A magyarok a turkok egyik fajtája. Főnökük 20 000 lovassal vonul ki. Főnökük neve Kunda [= Kündü]. Ez a név csak jelképes királyukat jelöli, ugyanis azt az embert, aki a királyi hatalmat gyakorolja felettük, Dzsulának [= Gyula] nevezik. Minden magyar azt teszi, amit a Dzsulának nevezett főnökük parancsol nekik a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben. Sátraik vannak. Együtt vándorolnak a friss és bőséges fűvel. Országuk kiterjedt, és egy másik határa eléri a Rum- [= Fekete-] tengert. Ebbe a tengerbe két folyó ömlik. E kettő közül az egyik nagyobb mint a Dzsajhun [= Amu-darja]. Szállásaik e két folyó között vannak. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikük a két folyó közül a hozzá közelebb eső folyónál telepszik meg. Ott töltik a telet halakat fogva a folyóból. A téli szállás ott a legalkalmasabb számukra. A magyarok országa fában és vízben gazdag. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van. Az összes velük szomszédos szlávok a hatalmuk alatt vannak. Súlyos élelmiszeradókat vetnek ki rájuk, és úgy bánnak velük, mint foglyaikkal. A magyarok pogányok. Megtámadják a szlávokat, és addig viszik a foglyokat a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelyet Kardzsnak [= Kercs] neveznek. Azt mondják, hogy a kazárok régebben körülsáncolták magukat a magyarok és az országukkal szomszédos más népek ellen. Amikor a magyarok a foglyokat Kardzsba viszik, a bizánciak eléjük mennek s ott vásárt tartanak. Azok [ti. a magyarok] eladják nekik a rabszolgákat, és bizánci brokátot, gyapjúszőnyeget és más bizánci árukat vesznek."

Gardizi leírása a magyarok országáról több helyen bővebb és világosabb, így kiegészíthetjük, illetve pontosíthatjuk vele Ibn Ruszta tudósítását: "A bulkárok [elírás besenyők helyett] országa és az eskilek országa között, akik szintén a bulkárok [= bolgárok] közül valók, van a magyaroké [...] Országuk eléri a Rum- [= Fekete-] tengert, amelybe két nagy folyó ömlik [...] E két folyó közül az egyiket Atilnak, a másikat Dunának hívják [...] Ezek a magyarok csinosak és jó kinézésű emberek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel és aranynyal vannak díszítve."

Ibn Ruszta és Gardizi leírásai minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Ibn Hurradadbih, illetve Dzsajháni tudósítása a magyarok egyetlen, összefüggő területű országát írta le. Így tehát nem tarthatók mindazok az őstörténeti elméletek, amelyek Ibn Ruszta leírásából a magyarok két különböző országát vélték kiolvasni.

A bolgárok a Volga és a Káma összefolyásától délre, a Volga bal partján éltek, míg az eskilek ugyanott, csak a Volga jobb partján helyezkedtek el. Ibn Hurradadbih/Dzsajháni leírása szerint a Volga mentén a bolgároktól három napi távolságra dél felé a burtasok laktak, míg tőlük délre a Volga mindkét partvidékét a kazárok birtokolták, akiknek hatalma legalább az Irgiz folyóig és az Obscsij Szyrt magaslataiig kiterjedt. Így a magyarok a Volga folyónak a burtasoktól a bolgárokig terjedő 100-150 km-es szakaszán lehettek határosak a besenyőkkel. Itt és az eskil-bolgárok között kezdődött a területük, és húzódott egészen a Fekete-tenger partvonaláig, ahol délen kiszélesedett.

Az eredeti tudósítás szinte minden felhasználója fenntartotta a magyarok két déli határfolyójának a nevét. Ezek a Duna és az Atil voltak (a Duna írásképe többnyire eltorzult). Hogy az Atil alatt a Dont vagy a Volgát kell-e értenünk, azon nem érdemes vitatkozni, mert a kazár hatalom a Don torkolatáig biztosan kiterjedt, sőt valószínűleg még a Don és a Donyec közötti területen is érvényesült. Minthogy ez a tudósítás említést tesz a Don-vidéki kazár limesről, amely a régészeti kutatások alapján jóval 800 előtt kiépült, ám 813-814-ben egy erőteljes támadás során el is pusztult, arra kell következtetnünk, hogy Ibn Hurradadbih már munkájának 846-ben elkészült, első változatában is így írhatta le a magyarok területét.

Gardizi szövegében van egy olyan szövegrész, amely Ibn Rusztánál nincs meg. Ennek szövege a következő: "A tőlük [t.i. a magyaroktól] balra [= nyugatra], a szlávok oldalán levő folyónál van Rumnak egy törzse, akik mind keresztények és wonondurnak [= onogundur-bolgárok] hívják őket ". Minthogy a dunai bolgárok, akikről itt szó van, a kereszténységet 864 és 870 között vették fel, kétségtelen, hogy Gardizi forrása, Dzsajháni, Ibn Hurradadbih művének 885-ben elkészült, későbbi változatát használta, míg Ibn Ruszta a korábbit.

E szükségszerű következtetés a honfoglaló magyarok története szempontjából azért fontos, mert tudósításának érvényességét Ibn Ruszta kiterjeszti az egész 9. századra, sőt valamivel még korábbra is, mert a magyarok elleni kazár limes építése bizonyára még a 8. században történt. A honfoglaló magyarok tehát legkésőbb a 8. sz. második felétől a Don és a Duna közötti, északon egészen a Volgáig érő terület birtokában voltak s jelentős katonai erővel rendelkeztek. Összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy az arab-perzsa források a kazárok haderejét 7000 és 12 000 fő között adják meg, az uralmuk alatt álló burtasokét pedig 10 000 főben. Egy tibeti forrás a 8. században a besenyők haderejét 5000 főre becsüli. A magyarok 20 000 főből álló lovas serege tehát a 8-9. században a kelet-európai steppéken a legjelentősebb katonai erőt képviselte. Ennek megfelelően Ibn Hurradadbih tudósításában mint önálló politikai hatalom jelennek meg, akik sem a kazároktól, sem a bizánciaktól, sem a dunai bolgároktól nincsenek függő viszonyban. Tudnunk kell, hogy az arab-perzsa tudósítások mindig pontosan tájékoztatnak a kelet-európai népek politikai függőségi viszonyairól, és az egyes népekről adott leírásaik mindig tárgyszerűek maradnak.

Így az arab-perzsa források tanúbizonysága alapján a honfoglaló magyarság történetéből ki kell iktatnunk mindazokat a megalapozatlan elméleteket, amelyek szerint azok a honfoglalás előtt évszázadokig éltek volna kazár, onogur vagy szabir uralom alatt, és ennek megfelelően szállásterületük hol a Kubán vidékén, hol a Kaukázusban vagy azon túl, hol a Dnyepernél lett volna. Minthogy a magyarok és a kazárok kapcsolatáról még Ibn Hurradadbih művének későbbi változatában sincs említés, azt csak a 885 utáni évekre tehetjük.
Kétségtelen viszont, hogy A világ országai címmel 982-983-ban elkészült perzsa nyelvű mű már Ibn Rusztától és Gardizitől eltérőleg írja le a besenyők és magyarok határait. Ebben a besenyők szomszédaiként nyugaton a ruszok és a magyarok, délen a burdasok, keleten az oguzok és északon az Oka folyó szerepel. A magyarok határaiként keleten egy hegységet (nyilván a Volga menti hátságot), délen a keresztény vonondurokat (dunai bolgárokat), nyugaton és északon pedig a ruszok tartományait jelöli meg. Itt tehát a besenyők már a Volgától nyugatra jelennek meg, azon a területen, ahová Ibn Rusztának a 885 előtti helyzetet tükröző leírása szerint még a magyarok területének a kezdete esett. A világ országai című mű leírásából így arra lehet következtetni, hogy a besenyők a Volgának a bolgárok és burtasok közötti kb. 100-150 km hosszúságú szakaszán, talán Szamara körzetében kelhettek át és a magyarok legészakibb területeit szállták meg valamikor 885 után.

Bizánci tudósítások

Az arab-perzsa források alapján a magyarság földrajzi elhelyezkedését egy eddig figyelmen kívül maradt bizánci forrás segítségével a 7. század végéig vissza tudjuk vezetni. Az onogur-bolgár állam Qobrat halála után felbomlott, és egyik fia, Asparuch a Duna mellé helyezte uralma súlypontját, s 679-ben elfoglalta a mai Bulgária egy részét a bizánciaktól. Az eseményt Theophanes és Nikephoros bizánci történetírók írták le egy közös forrás alapján erősen lerövidítve, de Theophanes bővebb szövege jól helyreállítható: "[a bolgárok] hatalmuk alá hajtva a körülöttük lakó szláv népeket és szerződéses viszonyban állva a Hepta geneai [Hét törzs] nevű néppel, a severeket Beregaba szorosának elejétől a kelet felé, Mesembriáig terjedő részekre, nyugat felé Abariáig [= az avarok országa] pedig a többit, a Hepta geneai-t telepítették, akik [velük] szerződéses viszonyban állottak".

Ez a "Hét törzsnek" nevezett nép, amellyel az alávetett szláv népektől eltérően a bolgárok szerződéses viszonyban állottak, s amely a Dunától és a bolgároktól északra helyezkedett el, nyilvánvalóan azonos a Konstantinos Porphyrogennetos által is használt Hepta geneai (Hét törzs) kifejezéssel illetett magyarokkal. E bizánci tudósítás igen fontos, mert meghatározza a magyaroknak az onogur/onogundur bolgárokhoz való viszonyát, másrészt pedig bizonyítja a magyaroknak mint etnikai entitásnak a jelenlétét a 7. század végétől kezdve a pontusi steppén egészen a Dunáig. Mindez igazolja egyrészt azt az elgondolást, hogy a magyarságnak már 700 előtt néppé kellett alakulnia és etnikai tudattal kellett rendelkeznie, másrészt alátámasztja a történeti kutatásnak azt a feltevését, hogy a pontusi steppén 700 és 895 között nagyobb népmozgásra nem került sor.

Az egyetlen etnikai megmozdulás e kétszáz év alatt a három kabar törzs csatlakozása volt a magyar törzsszövetséghez. Erről Konstantinos Porphyrogennetos számol be, akinek művét történeti kutatásunk régtől fogva a magyar őstörténet legfontosabb forrásának tekinti. Konstantinos nem nyújt támpontot a kabarok csatlakozásának időpontjára vonatkozólag, azonban egyéb történeti és régészeti adatok (mint a kabarok említése egy nyugati forrásban, az Annales Iuvavenses Maximiben 881-ben, Sarkel várának építése a Don torkolatánál 833 táján, ezt megelőzően a Don jobb partján lévő kazár erődítmények elpusztítása 813-814 folyamán, amely esetleg a kabarok lázadásával hozható kapcsolatba) valószínűvé teszik, hogy ez az esemény 810 és 820 között mehetett végbe.

A kabarok csatlakozásával a "hétmagyar" törzsszövetség katonai ereje megerősödött, s ettől kezdve a 9. század folyamán már többször szerepel részint a nyugati, részint a bizánci és szláv forrásokban. Utóbbiak főleg a bizánci-bolgár háborúkkal kapcsolatban 811-ben, 814-ben és 837-838-ban említik a magyarokat mint a bolgárok szövetségeseit vagy zsoldosait avarok, hunok, turkok és ungrok néven. Az első két név archaizáló jellegű elnevezése a magyaroknak, a bizánciak által jól ismert régebbi nomád népek nevével jelölték az újonnan ismertté vált magyarokat. A turk név használata a magyarok, valamint a bizánciak által a 6. században megismert nyugati türkök harcmodorának azonosságán s a két nép ezen az alapon feltett téves azonosításán alapszik. Végül az ungr- elnevezés a bolgárok onogur nevének óorosz alakú átvétele a görögben. Az onogur név átvitele a magyarokra jól mutatja: azóta, hogy a bolgároktól és a Dunától északra, a Kárpátoktól keletre elterülő steppeterületet megszállták, katonailag megerősödve a bolgároktól függetlenekké váltak és mint önálló hatalmi tényező a Duna és a Don közötti, északon az eskilekig és a Volgáig nyúló területen Qobrat egykori onogur törzsszövetségének a helyébe léptek.

Ezek a bizánci és szláv forrásadatok teljes mértékben összhangban állnak Ibn Rusztának a magyarokról rajzolt és Ibn Hurradadbih 846-ban elkészült művéből származó képével. A magyarok szállásterületei a 7. század végétől változatlanok voltak, legfeljebb a kabarok csatlakozásával a Donyec és Don közére is kiterjedtek. Változás ebben csak a 9. század végén következett be, amikor a besenyők a Volgán átkelve a Volga menti hátságig megszállták a magyar törzsek szállásterületének északi részét. Erről az eseményről a bizánci források közül Konstantinos Porphyrogennetos tudósít olyan formában, amely sok félreértésre adott alkalmat a magyar őstörténet-kutatásban. Tudósítása így szól: "Abban az időben nem turkoknak mondták, hanem valamilyen okból sabartoi asphaloi-nak nevezték őket [...] Együttműködtek a kazárokkal három esztendeig s együtt harcoltak a kazárokkal azok minden háborújában [...] A besenyők, a korábban kangarnak nevezettek (ezt a kangar nevet ugyanis az előkelő származásra és a vitézségre mondják náluk), ezek tehát a kazárok ellen háborút indítva és vereséget szenvedve arra kényszerültek, hogy saját földjüket elhagyják és a turkokét [= magyarokét] lakják. A turkok és az akkor kangarnak nevezett besenyők között pedig háború törvén ki, a turkok serege vereséget szenvedett és két részre szakadt. És az egyik rész kelet felé, Persis irányában lakott, akiket mostanáig a turkok régi elnevezésével sabartoi asphaloi-nak neveznek, a másik rész pedig nyugat felé lakott Lebediasszal, törzsfőjükkal és vezérükkel együtt az Atelkuzu[= Etelköz]-nek nevezett helyeken, amely helyeken ma a besenyők népe lakik."

E szöveg egyes görög kifejezéseinek (meros, katoikeo, synoikeo) téves értelmezéséből és a sabartoi asphaloi elnevezésből korábbi őstörténet-kutatásunk egész sor megalapozatlan következtetést vont le. A synoikeo ige "együtt lakik" alapjelentéséből azt a következtetést vonták le, hogy a magyarok váltakozva a bolgárok, szabirok, kazárok területén éltek, holott az írásos források kétségtelenné teszik, hogy szállásterületük a 7. század végétől 885-ig változatlan volt. A synoikeo ige és a belőle képzett synoikismos főnév azonban nagyobb közösségek politikai és közigazgatási együttműködését is jelenti, így többek közt több falutelepülés egyesítését várossá, ami azonban nem járt együtt a lakosság lakóhelyének megváltoztatásával. A katoikeo igének tévesen "elvándorol, áttelepszik" jelentést tulajdonítva a 9. század végén vándoroltatták be a magyarokat Etelközbe, holott már kétszáz éve éltek ott. A meros szó "irány" jelentését figyelmen kívül hagyva a magyarok besenyők által elszakított részét Perzsiába menekítették, holott az a Volga vidékén maradt, s Julianus barát még több mint háromszáz évvel később is ott találta meg őket. Végül a szabirokkal való kapcsolat feltevése a sabartoi névnek a szabir névvel való téves azonosításán alapszik.

Valójában Konstantinos a besenyők három, a kangar "előkelő, vitéz" címet viselő törzsének a magyar szállásterületre történt betelepülésével kapcsolatban nem beszél arról, hogy azok a magyarokat elűzték volna. Előadása inkább azt a benyomást kelti, hogy a vereséget szenvedett és menekülő három besenyő törzset a magyarok befogadták, akárcsak korábban a kabarokat. A besenyők azonban a kabaroktól eltérőleg nem tudtak vagy nem akartak beilleszkedni a magyar törzsszövetségbe, hanem erőszakosan beékelődtek a délebbre lakó magyarok zöme és az északon, az eskil-bolgárok szomszédságában nomadizáló kis magyar csoport közé. A besenyőkről szóló fejezetében Konstantinos ezt az epizódot meg sem említi, csak a besenyők későbbi, Etelközbe történt betelepüléséről szól.

Szláv legendák

Konstantinos és a magyarokról író többi bizánci történetíró, Georgios Monachos, Theophanes, Pseudo-Simeon, Skilitzes és Zonaras érdeklődésének középpontjában a magyaroknak a 837-838-ban és 895-ben lejátszódott bizánci-bolgár konfliktusokban játszott szerepe áll, és így a 9. század nagy részére semmi támpontot nem nyújtanak a honfoglaló magyarság történetére vonatkozóan, pedig az arab-perzsa források szerint kereskedtek velük. Éppen ezért értékesek két szláv forrásnak, a Konstantin- és a Metód-legendának a magyarokra vonatkozó adatai. A Konstantin-legenda szerint ugyanis Konstantin 860-ban a Krím-félszigeten tett útja alkalmával magyar csapatokkal találkozott, a Metód-legenda pedig elmondja, hogy Metódot 882-ben Konstantinápoly felé utaztában a Duna mentén hívatta magához a magyar király, nagy tisztelettel fogadta s amikor elbocsátotta, megkérte: "emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban!".

A magyar fejedelem találkozása a Duna vidékén Metóddal arra mutat, hogy a magyar hatalom súlypontja szállásterületük nyugati részére helyeződött át. A kabarok részvétele 881-ben a Bécs körüli harcokban pedig azt is valószínűvé teszi, hogy a magyar törzsszövetség egyes törzseinek földrajzi elhelyezkedése is átrendeződött, s a kabarok a Don és Donyec közéből a magyar szállásterület nyugati részére települtek át. Helyüket valószínűleg a Volga-Oka közötti területről dél felé húzódó besenyők foglalták el.

Az első nyugati említések

A nyugati források közül a magyarokat először a 862. évnél az Annales Bertiniani szerzője, Hinkmar említi: "A királyságot a Frank Birodalom népei körében eddig ismeretlen ellenség pusztítja, akiket magyaroknak [Ungari] neveznek." Ebben az időben a Frank Birodalomban belső háború dúlt: Karlmann, Német Lajos császár fia, morva segítséggel apja ellen támadt. Ettől kezdve a legfontosabb nyugati források: a Sváb évkönyvek (Annales Alemannici), a Fuldai évkönyvek, Regino prümi apát Világ-krónikája, a Bajor évkönyvek, Liutprand Antapodosisa többször is tudósítanak a magyaroknak mint a frankok vagy a morvák szövetségeseinek megjelenéséről morva vagy frank területen. 881-ben valószínűleg a morvák szövetségében harcoltak Bécsnél a kabarokkal együtt a frankok ellen. 892-ben viszont Arnulf frank uralkodó hívta őket segítségül Szvatopluk morva fejedelem ellen.

A magyaroknak ezek a honfoglalás előtti, több mint négy évtizeddel azt megelőzően kezdődő nyugati hadjáratai rendkívül fontosak voltak a honfoglalás előkészítése szempontjából. Lehetővé tették számukra, hogy megismerjék a Kárpát-medence klimatikus és gazdasági viszonyait, amelyek sokkal kedvezőbbek voltak dél-oroszországi szállásterületeikénél. Felderíthették e terület politikai erőviszonyait, pontos képet alkothattak maguknak a Kárpát-medence egyes részeit birtokukban tartó hatalmak, a Frank Birodalom, a Bolgár Királyság és a Morva Fejedelemség egymáshoz való viszonyáról és katonai erejéről. Végül felderíthették a számukra legmegfelelőbb útvonalakat, amelyen lovascsapataikkal Etelközből a Bécsimedencébe vagy Morvaországba felvonulhattak. Mivel lovas alakulatok számára a lovak megfelelő itatása létfontosságú, az az útvonal, amelyet használtak, lényegében azonos lehetett a későbbi honfoglalás útvonalával. A Dnyeszter és egyik mellékfolyója mentén könnyen meg tudták közelíteni a csak 841 méter magasan fekvő Vereckei-hágót, majd onnan leszállva hamarosan elérték a Latorcát, annak mentén lovagolva a Bodrogot és a Tiszát. A Tisza mentén a Sajóig haladva s azon átkelve még lépésben és ügetésben lovagolva is csak pár órányi távolságban követik egymást a kisebb folyók, az Eger, Tarna, Zagyva és Galga, amely után a Cserhát völgyein átkelve már a Dunához érkeztek, s ennek mentén néhány napi lovaglás után már a Bécsi-medencébe értek.

Ezen az útvonalon, amelyen lovaik vízellátása könnyen biztosítható volt, mindenesetre számos kisebb-nagyobb folyón kellett átkelniük. Ezt előre meg kellett szervezniük, a nagyobbakon bizonyára nomád módra, száraz fűvel kitömött bőrzsákokon átúsztattak, a kisebbeknél pedig felderítették a gázlókat s azokon keltek át.

Minthogy a Kárpát-medencének ez az északi része valószínűleg már kívül esett a bolgárok által katonailag ellenőrzött területen, az sem lehetetlen, hogy ezen a fontos felvonulási útvonalon már a honfoglalás előtt néhány helyen katonai támaszpontokat létesítettek, amelyek egyben biztosították az összeköttetést a frankokkal és a morvákkal. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy a frankok vagy morvák hogyan tudták elérni az Etelközben nomadizáló magyar fejedelmeket. Aligha a bolgárok területén keresztül, akikkel időnként hol a frankok, hol a morvák ellenséges viszonyban állottak. E nyugati hadjáratok alkalmával a magyar vezérek nyilván felismerték, hogy a Kárpát-medence politikai és katonai szempontból holttér, amennyiben az egyes részeit birtokló három hatalom ellenséges viszonyban áll egymással s csak magyar segítséggel tud egymás fölé kerekedni, s így megfelelő politikai és hadászati koncepció kidolgozásával és megvalósításával elfoglalható.

A nyugati források tudósításai világosan mutatják, hogy 894-től a magyarok már tervszerűen ennek a koncepciónak a megvalósítása szolgálatába állították katonai akcióikat. A Fuldai évkönyvek szerint 894-ben a magyarok a morvák szövetségében pusztították a frank uralom alatt álló Pannoniát, előkészítve ezzel későbbi birtokba vételét. Bizonyára helyes a történeti kutatásnak az a feltevése, hogy ez a magyar sereg már nem is vonult vissza Etelközbe, hanem felvonulási útvonalára, a Felső-Tisza-vidékére húzódott csak vissza.

Bizánci forrásmunkák

A nyugati források tudósításainak ismertetése után értékelhetők helyesen a bizánci történetíróknak a bizánci-bolgár-magyar harcokra vonatkozó adatai. Ugyanabban az évben, 894-ben, amikor a magyar haderő egy része a morvák szövetségében Pannoniában folytatott hadműveleteket, a bolgár kereskedők számára kedvezőtlen bizánci intézkedések miatt Simeon bolgár uralkodó megtámadta a bizánciakat, s minthogy azok szárazföldi hadserege Kis-Ázsiában az arabok ellen harcolt, csak a fővárosi gárdaalakulatokkal tudtak a bolgárokkal szembeszállni, így súlyos vereséget szenvedtek. Ekkor a bizánciak szövetséget kötöttek a magyarokkal, s a Dunán bolgár földre szállították át azok csapatait, amelyek három ütközetben súlyos vereséget mértek a bolgárokra.

Bölcs Leó császár a haditaktikáról írott művében így emlékezik meg az eseményekről: "szövetségesként használtuk fel őket a bolgárokkal szemben, akik megszegték a békeszerződést és Thrákia vidékeit lerohanták. Az Istenünk, Krisztus, a mindenség királya ellen elkövetett esküszegést megtorló igazságszolgáltatás sietett nyomban rájuk mérni a büntetést. Minthogy a mi haderőink el voltak foglalva a szaracénokkal [= arabokkal], az isteni gondviselés a rómaiak [= bizánciak] helyett a türköket [= magyarokat] vetette harcba a bolgárok ellen. Miután a mi császári felségünk hajóhada segítséget nyújtván átszállította őket a Dunán és velük együtt harcolt, három csatában tönkreverték a bolgároknak a keresztények ellen gonoszul fegyvert fogó seregét s mintegy hóhér gyanánt küldettek ellenük, nehogy a keresztény rómaiak [= bizánciak] keresztény bolgárok vérével készakarva beszennyezzék magukat." Bölcs Leó e szavai nemcsak tömören ismertetik az eseményeket, hanem a magyarokkal kötött szövetséget ideológiailag is megindokolják. Erre azért volt szükség, mert Bizáncban a polgárok és főleg az egyházi körök a kapzsi görög kereskedőket és az általuk befolyásolt császárt hibáztatták a bolgár-bizánci háború kirobbanásáért, szélsőségesen elítélték a pogány magyarokkal a keresztény bolgárok ellen kötött katonai szövetséget s ellenségesen értékelték a magyarok szereplését.

Ez a magyarokkal ellenséges szemlélet tükröződik Bölcs Leó fiának, Konstantinos Porphyrogennetosnak De administrando imperio (A birodalom kormányzásáról) című, munkatársaival összeállíttatott művében is, amely elismeri ugyan a magyarok sikereit, de mégis úgy adja elő az eseményeket, mintha végül mégis ők lettek volna az igazi vesztesek: "Ezután Leon, a Krisztus-szerető és dicső császár hívására [a kabarok] átkelvén a Dunán és megtámadván Simeont, teljesen legyőzték és lendületükben egészen Preszlavig hatoltak és bezárván őt Mundraga várába, visszatértek saját földjükre. Abban az időben Liüntika, Árpád fia volt a fejük. Miután azonban Simeon újból kibékült a rómaiak császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket [= magyarokat]. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen vonultak, háznépüket teljesen megsemmisítették és a földjük őrzésére [otthon hagyott] türköket onnan gonoszul elűzték. Amikor azután a türkök visszatértek és földjüket pusztán és üresen találták, letelepedtek arra földre, melyen ma is laknak."

Ez a kompiláció, amely fél évszázaddal az események után készült, egész sor olyan elemet tartalmaz, amelynek a valószínűsége szinte a nullával egyenlő. Ilyen már maga a besenyők benyomulása a magyarok szállásterületeire vagy Simeonnak az egész Etelközt érintő hadjárata, a türkök háznépének teljes megsemmisítése, ami ellentétben áll a védelmül otthon hagyott magyar csapatok elmenekülésével. Nincs is más bizánci forrás, amely az eseményeket így adná elő. Még a Bölcs Leó császárral és magyar szövetségeseivel ellenséges beállítottságú Georgios Monachos (Continuatus) és Theophanes (Continuatus) sem tudnak semmit a besenyők szerepéről e háborúban, bár az eseményeket sokszorta részletesebben mondják el, mint Konstantinos. Előadásuk szerint a harci cselekmények befejezése után, amikor a magyarok már eladták bolgár foglyaikat a bizánciaknak, és a bizánci vízi és szárazföldi erők visszavonultak, Simeon egy gyors katonai akciót szervezett a visszavonuló magyar (kabar) sereg ellen, s az egészet lemészárolta. Minthogy mindkét író azonos nyelvi kifejezéseket használ, nyilvánvalóan ugyanabból a közös, magyarokkal szemben ellenséges forrásból merítettek.

Létezett azonban egy másik alapforrás is, amelyet a másik három bizánci író, Pseudo-Simeon, Skilitzes és Zonaras használt, akik szintén azonos nyelvi kifejezésekkel írták le ezt az eseményt. Szerintük Simeon a magyarokat csak megfutamította. Kétségtelen, hogy a magyarokat a Dunán átszállító és velük együttműködő Eustathios tengernagy pontos értesülésekkel rendelkezett a magyarok harcairól, győzelmeiről és a bolgár foglyok eladásáról, valamint a magyarok hazatéréséről. A bolgároknak a magyarok feletti állítólagos győzelméről s ebben a besenyők részvételéről szóló híreket csak Simeon üzenete tartalmazhatta, amelyben a bolgár uralkodó nyilvánvalóan mértéktelenül felnagyította hadi sikereit, hogy minél kedvezőbb tárgyalási pozíciót biztosítson magának és legalább a magyarok által a bizánciaknak eladott bolgár hadifoglyokat visszakaphassa. Minthogy Eustathios tengernagy ekkor már visszatért a Duna mellől, bizánci részről nem volt lehetőség a hírek ellenőrzésére, a császárral szemben álló bolgárbarát egyházi körök viszont felkapták és felnagyítva adták tovább azokat.

Ebben a formában csapódott le ez a történeti esemény Reginónál és a Fuldai évkönyvekben is. Bizonyára Lazarus episcopus, az Arnulf császárhoz küldött bizánci követ vihette a híreket, köztük a veszteségeknek azt a képtelen felnagyítását, amely szerint maguk a bolgárok is 20 000 lovas harcost veszítettek, hát még a magyarok mennyit veszíthettek. A történeti valóságot aligha fogjuk valaha is pontosan megismerni, de Konstantinos adatai szerint - s ezek a magyarokat átszállító bizánci hajóhad parancsnokától származtak - a bolgárok elleni katonai akcióban csak a kabar törzsek fegyveres ereje vett részt, ami annyit jelent, hogy ez a csapattest legfeljebb 3000 lovasból állhatott.

Magyar szempontból ezeknek a harcoknak a jelentősége nyilvánvalóan abban állt, hogy Simeont megakadályozzák a bolgár uralom alatt álló erdélyi területek védelmében. Az események 895 tavaszán játszódhattak le. A bizánciak a téli hónapokban köthettek egyezséget a magyar fejedelmekkel, amikor azok a telet szokás szerint a nagy folyók déli részén töltötték. A bizánci szárazföldi haderőknek azonban még be kellett fejezniük az arabok ellen a kis-ázsiai Tyraionnál (Lykaoniában) vívott harcokat, s átcsoportosításuk a bolgár határra legalább hat hetet vehetett igénybe. Így a hadműveletek legkorábban márciusban kezdődhettek és 2-3 hónapig tarthattak. Lehet, hogy Simeonnak sikerült valamilyen kisebb besenyő csapattal is megerősítenie haderejét, de legfeljebb a kabarok utóvédjeit támadhatta és futamíthatta meg, ha ugyan azok egyáltalán fel akarták vele venni a harcot. Lehet, hogy ekkor esett el az a magyar (kabar) lovas vitéz, akinek sírját a román régészek Bukarest mellett a Tei-tó partján tárták fel.

A másik alapforrást használó írók, Pseudo-Simeon, Skilitzes és Zonaras szemléletének jellemzéséül idézzük az események tömör összefoglalását Pseudo-Simeon előadásában: "Simeon, Bulgária fejedelme hadjáratot indít a rómaiak ellen [a bizánciak ugyanis rómaiaknak nevezték magukat], a türköktől [magyaroktól] megtámadva legyőzetik, és a császár megvásárolja az összes foglyokat. Azután viszont megfutamította a türköket és kérésére visszakapja a foglyokat és békét köt." Ugyanezt a bizánci forrást használták az Orosz évkönyvek, amelyek tévesen a 902. évnél így adták elő ezt az eseményt: "Leo császár felfogadta a magyarokat a bolgárok ellen. A magyarok pedig érkezvén, pusztították az egész bolgár földet. Simeon azonban a magyarok ellen fordult, de a magyarok ellene indultak és megverték a bolgárokat, Simeon alig menekült meg Szilisztriában." Érdemes megfigyelni, hogy ebből a tudósításból nemcsak a besenyők, de még Simeon állítólagos sikeres ellentámadása is hiányzik. Az Orosz évkönyvek két változatban részletesebben is leírják, hogyan vonultak el a magyarok Kijev mellett és hogyan foglalták el a Kárpát-medencét, azonban ezekből a leírásokból is hiányzik minden utalás egy bolgár-besenyő támadás szerepére.

Konstantinos és a többi bizánci forrás inkább csak a magyar honfoglalás előzményeiről tájékoztatnak, a honfoglalás lefolyását a nyugati kútfők, főleg a már említett Fuldai évkönyvek, Regino Világkrónikája, a Bajor évkönyvek és Liutprand Antapodosisa adatai alapján lehet rekonstruálni. Érdemes megjegyezni, hogy a nyugati források egy részében is érvényesül magyarellenes beállítottság. Ez részben bizánci hatásra vezethető vissza, részint helyi gyökerű, például amikor Liutprand Arnulf császárt támadja a pogány magyarokkal kötött szövetségért.

Regino szerint a magyarok először a pannónok és avarok pusztaságait kóborolták be, azaz szállták meg. Pontosabbak és részletesebbek a Bajor évkönyvek, amelyek arról tudósítanak, hogy a magyarok Arnulf császárral történt megegyezésük alapján elfoglalták "mindkét Dáciát", azaz a Kárpát-medencének a Garamtól és Dunától keletre eső részét. Ugyanakkor a Fuldai évkönyvek szerint Arnulf császár Pannonia védelmét a magyarokkal szemben Brazlav hercegre bízta. A Bajor évkönyvek szerint azonban a magyarok, amíg Arnulf császár élt, tartózkodtak a szomszédos népek elleni támadásoktól. 899-ben viszont Arnulf szövetségében hadjáratot vezettek Berengár király ellen Itáliába, amelynek lefolyását Liutprand részletesen leírja. Amikor azután visszatérőben voltak, meghalt Arnulf császár, érvénytelenné vált a vele kötött szerződés, s a magyarok, mint a Fuldai évkönyvek hallgatólag tudomásul veszik, a Bajor évkönyvek pedig részletesebben is leírják, birtokukba vették a Dunántúlt is. Végül a Sváb évkönyvek szerint 902-ben a magyarok teljesen megdöntötték a Morva Fejedelemséget, és így megszilárdították országuk határait.

A nyugati források történeti értéke felbecsülhetetlen a magyar honfoglalás lefolyásának megismerése szempontjából, nélkülük, csak a bizánci írókra támaszkodva, teljesen hamis képet kapnánk róla. Legrészletesebben azonban a középkori magyar krónika- és gesztairodalom, különösen Anonymus Gesta Hungaroruma írja le a honfoglalás eseményeit. Történetkutatásunk régóta fáradozik azon, hogy Anonymus szövegében a történeti valóságot a költött elemektől elkülönítse. Kétségtelen, hogy a honfoglalás általa leírt lefolyása földrajzi sorrendjét illetően nagyjából megfelelhet a valóságnak, még ha a történeti szereplők egy része helynevek alapján kitalált személy is.

Jelentősen elősegítheti e feladat megoldását a következő megfigyelés. Anonymus előbeszédének latinsága igen jónak mondható, művének többi részében viszont sok a magyar nyelvi interferencia, azaz számos olyan kifejezést és szószerkezetet használ, amely a korabeli középkori latinban nem fordul elő, csak nála, illetve a magyar nyelvben (pl. bonum nomen = jó név). Ez a jelenség csak azzal magyarázható, hogy magyar nyelvű forrásokat használt, s előadásának formulajellege azt is bizonyítja, hogy ezek a magyar nyelvű források epikus énekek voltak. A magyar nyelvi interferencia legszembetűnőbb jelensége az, hogy Anonymus több helyen meghagyja még a magyar esetvégződéseket is a latin szövegben, például Tosunec patri Lelu, azaz "Tasnak, Lél apjának". Az ilyen esetek kétségtelenné teszik, hogy azokban az elbeszélésekben, amelyekben ezek előfordulnak, magyar nyelvű epikus énekeket használt forrásul. Ez művének számos fejezetéről megállapítható, s így ezek kétségtelenül régi epikus hagyományokon alapulnak.

Természetesen nem biztos, hogy ezek az epikus énekek minden részletükben történeti valóságot tükröznek, de annyit mindenesetre meg lehet állapítani, hogy nem Anonymus kitalálásai. Így például Anonymus a székelyeknek mint a magyaroknál már korábban bevándorolt népelemnek a hagyományát valamilyen régi epikus énekből vette át. Ez azt jelenti, hogy gondos filológiai és nyelvészeti vizsgálatok segítségével a középkori magyar krónika- és gesztairodalom termékeiből a jövőben még számos értékes adatot nyerhetünk a honfoglalás részleteire vonatkozólag.

Összegezésképpen azt állapíthatjuk meg, hogy az írásos kútfők újabb vizsgálata és értékelése alapján a magyar honfoglalás semmiképpen sem tekinthető egy besenyő nyomás által előidézett vak előremenekülésnek az ismeretlen jövőbe, hanem sokkal inkább egy évekig tartó felderítő és előkészítő munkával megalapozott, messzelátó, reális politikai és katonai helyzetfelmérésre támaszkodó, tudatos és kitűnő hadászati elgondolást megvalósító történeti tettnek.



Harmatta János

Harmatta János

 


<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>
 

Eddigi hozzászólások:

A cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára =>


 
A cikkhez (Harmatta János - A magyar honfoglalás írásos kútfői) regisztráció nélkül is hozzászólhatsz, egy tetszőleges név megadásával.

Neved / nicked:   
  (Írjál be egy nevet, különben nem megy el a hozzászólásod.)


Humán ellenőrző kód:

Másik_kód_kérése
Írd be ide a fenti képen látható kódot. A a kis nyilakra kattintva kérhetsz egy másikat




 
ELÉRÉSEK
REGISZTRÁCIÓ
HONLAPTARTALOM

8987/768 | 15

Felhasználónév:

Jelszó:


 

Ma érvényes évszámok


Jelenlegi

:

2024

Etióp

:

2017

Kopt

:

1741

Iszlám

:

1446

Perzsa

:

1403

Zsidó

:

5785

Indiai

:

1946

Bizánci

:

7533

Örmény

:

1472


Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

 

Téves évszámok


Jézus születésétől számolt (i.e.7)

TévesHelyes

2031

1784

Arszakida éra

TévesHelyes

2271

2024

Szeleukida éra

TévesHelyes

2336

2089


Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

 

Civilizációk téves évszámai


Róma alapításától számolt évek

TévesHelyes

2777

2530

Egyiptomi Nabú-nászir-éra

TévesHelyes

2771

2524

A görög olimpiai éra

TévesHelyes

700 ol. 0 év

635 ol. 0 év


Az évszámok a számítógép dátumbeállításához igazodnak.

 

Fontosabb évszámok


Az újTörténelmi eseményekA régi
ÚR e. 516A görög időszámítás kezdeteBC 776
ÚR e. 252A marathoni csataBC 490
ÚR e. 242A thermopülai csataBC 480
ÚR e. 209A szalamiszi csataBC 449
ÚR e. 190A peloponnészoszi háborúBC 431
ÚR e. 75Nagy Sándor halálaBC 323
ÚR e. 65Szeleukida időszámításBC 312
ÚR/AD 1Arszakida időszámításBC 247
ÚR/AD 175Spartacus rabszolgafelkeléseBC 73
ÚR/AD 203Julius Caesar naptárreformjaBC 45
ÚR/AD 204Julius Caesar halálaBC 44
ÚR/AD 220Római császárkor kezdeteBC 27
ÚR/AD 239Augusztus népszámlálásaBC 08
ÚR/AD 247Mai időszámítás előtti 1. évBC 01
ÚR/AD 248Mai időszámítás szerinti 1. évAD 01
ÚR/AD 531Diocletianus császár ur.AD 284
ÚR/AD 572Niceai zsinatAD 325
ÚR/AD 622Hidzsra (Mohamed futása)ugyanaz
ÚR/AD 642Római Bir. kettészakadásaAD 395
ÚR/AD 700Attila halálaAD 453
ÚR/AD 723Az ókor végeAD 476
ÚR/AD 774Justinianus császár ur.AD 527
ÚR/AD 784Római időszám. megszűnéseAD 537
ÚR/AD 800Nagy Károly megkoronázásaugyanaz

 
 
A könyv címlapja

 

Unsoft.hu


Levél a webmesternek

 
  Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS és a betlehemi csillag
  www.kisbiro.hu: Közhírré tétetik!
  Szekeres Anna Fotó
  Mocsáry Évelőkertészet
  ENNEAGRAM önismereti rendszer
  Mlinkó István Általános Iskola, Eger
  Eurochess - ONLINE SAKKISKOLA
  Heves megyei sakkélet
  Meglátások
  Ősmagyar nyelvek
  Mellár Mihály: Atlantisz - hol volt, hol nem volt
  Szekeres Sándor: Munkahelyek és a népességcsökkenés
  Szekeres Sándor: Ringsted utca története röviden
  Dionysius Exiguus latin nyelvű munkái
  UNIX-időbélyeg kiszámítása
  Eurochess - ONLINE CHESS SCHOOL
  Unsoft.hu
  Egyszerű játékok a sakktáblán
  Chess Quotes
  Laws of Chess
  Chess piece names
  Sakk aranyszabályok
  PGN Specification and Implementation Guide
  PGN kódok jelentése (ENG/HUN)
  Chess Glossary
  Sakk kifejezések szótára
  Sakkfigurák nevei más nyelveken
 
 

Szekeres Sándor

Az ELTÉVEDT IDŐSZÁMÍTÁS

és a betlehemi csillag

A könyv a múlt és a jelen sérthetetlen dogmáit kérdőjelezi meg, érzékeny pontokat érintve a társadalmi közérzeten, mind a hétköznapokra, a tudományos életre és a hit világára vonatkoztatva. Szó lesz a valódi betlehemi csillagról, a történelmi, azaz a pártus Jézusról, a valós keresztre feszítéséről és egy szörnyű végű összeesküvésről, aminek egyik következménye a téves időszámításunk és a kronológiánk sötét középkora.
Talán nem is véletlen, hogy most íródott meg a könyv. Ismét az útkeresés korában járunk. Létezésünk és hitvilágunk alapjai esnek szét, új kérdések jönnek, új válaszok kellenek.
Ezek alapjait érinti meg a könyv, új szemléletet adva az eddig érinthetetlennek gondolt tabuknak.