A római írásban fennmaradt marha szó még önmagában nem bizonyítja,
hogy magyar nyelvű nép élt ezen a területen ekkortájt,
de mint lehetőséget ezt sem szabad elvetnünk.

Ammianus Marcellinus RERVM GESTARVM LIBBRI QVI SVPERSVNT című könyve első kötetének 177. oldalán a következőket írja:

„Visoque imperatore ex alto suggestu iam scrmonem parante lenissimum meditanteque allgoqui uelut morigeros iam futuros quidam ex illis furore percitus truci calceo suo in tribunal contorto „marha, marha", quod est apud eos signum bellicum, exclamauit eumque secuta incondita multitudo uexillo elato repente barbarico ululans ferum in ipsum primcipem ferebatur, qui cum ex alto despiciens plena omnia discurrentis turbae cum missilibus uidisset retectisque gladiis et uerrutis, iam propinquante pernicie externis mixtus et suis ignotusque."

Ammianus Marcellinus Róma Története könyvét magyarra is lefordították.(1) Az idevágó rész így szól:

„Amikor a császár megjelent az emelvényen, és barátságos hangon éppen megszólítani készült, s úgy akart hozzájuk beszélni, mint a jövőben engedelmes alattvalóihoz, egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította a csizmáját, és ezt kiáltotta „marha, marha", ami náluk csatakiáltásként hangzik. Erre az egész gomolygó tömeg arrafelé tódult, és hirtelen magasba emelve a barbár zászlót, vad üvöltéssel egyenesen a császár felé rohant, aki a magasból letekintve mindenféle ide-oda futkosó tömeget látott feléje közeledni dárdákkal, kivont kardokkal, kopjákkal."

A helyszín: Bácska, Szerémség

II. Constantinus 359-ben hadjáratot vezetett a mai Bácska területére, hogy a szarmata belháborúba beavatkozzon. A háború után egy magas töltésről beszédet mondott a katonáinak. Ezt a sáncot nem a rómaiak építették. A Bácskában húzódó sáncrendszerek közül, csak az Újvidék és Bácsföldvár között húzódót tekinthetjük római eredetűnek. A másik két sáncrendszer Apatintól Péterrévéig, illetve a Kovintól Hortobágyig, majd onnan Hatvanon át Pestig terjed. Ezek a szarmaták munkájának tekinthetők - talán a 3. század végén építhették. 271-ben a rómaiak kiürítették Daciát, és oda már a hunok által megmozgatott nyugati gótok telepedtek, több támadást indítva a szarmaták ellen. Úgyhogy a szarmatákat a belháború mellett a gótok is támadták, nem beszélve a rómaiakról.

Sirmium ugyanakkor római kézen volt. Kr.e. 9. századtól kezdve szerepel a Sirmium város neve a római történelemben. Később Illiricum fővárosává császárok tartózkodási helyévé vált. Egyébként ókeresztényi központ. 304-től kezdődően tíz püspökét ismerjük. A város 380 táján nyugati gótok kezére jutott, majd 442-ben a hunok szerezték meg az Atilla által diktált hun-római békeszerződés következményeképpen, Atilla ekkor magának követelte a sirmiumi püspök által római kézre juttatott egyházi aranyedényeket.⁽⁹⁾

A szarmaták:

Szarmaták eredetének legendáját Hérodotosz (Kr. e. 484-424.) őrizte meg, aki szerint szkíta ifjak házasodtak össze a velük sokáig ellenséges amazonokkal Maga a név gyűjtőfogalom: lovas-pásztor törzseket takar. Őshazájuk a Fekete-tenger északi partvidékén, a dél-orosz sztyeppéken és a Don-Dnyeper folyók között lehetett. Ilyen törzsek a szirákok, szirmaták, aoroszok, jazigok, roxolánok. Magának a névnek legkorábbi megjelenése a forrásokban nem teljesen tisztázott, ahogyan jelentése sem.

Baskói Magyar János szerint⁽⁴⁾: „a szarmata sumer nyelven KIRÁLYI ORSZÁGOT jelent. Hérodotosz a szarmaták országának határait nem említi, de a Kaukázustól északabbra jelzi őket, szerinte a szarmaták a szkíta nyelvet beszélték, és egynyelvűnek mondja őket a mezopotámiai népekkel, azaz a sumerokkal (IV. könyv). Ők a királyi szittyák és szarmata földön laknak. (babiloni nyelven a szár- királyt, a matya (magyar) országot, földet jelent. A szarmata szó helyesen így értelmezhető: királyi föld."

Az elfogadott nézet alapján iráni nyelvet beszélő népek lehettek a szarmaták. Ezt a Fekete-tenger vidéki feliratok alapján valószínűsítik. Oszét (iráni) nyelven íródott ugyanis a Zelenchuk folyónál talált első görög betűs, oszét nyelvű nyelvemlék. Azonban ez Kr.u. 941-ből származik, így nem tartom meggyőző érvnek, hogy a szarmaták oszét nyelven beszéltek.

Amit viszont valószínűnek tartok, hogy a jazigok (szarmaták egyik törzse) azonosak a mai jászokkal és ők korábban még oszét nyelven beszéltek. Georg Wernher írta 1549-ben: „A jazigok nemzetsége ma is megvan a magyarok között, akik röviden jászoknak nevezik őket. Ma is megvan ősi és különleges nyelvük, mely nagyon eltér a magyartól, és megvannak azok a szállásaik is, melyeket Plinius leírása szerint hajdan laktak..."⁽¹⁰⁾ Iráni nyelvűségüket igazolja a Magyarországhoz kapcsolható 1422-re datált latin betűs ún. Jász szójegyzék is. A jászok iráni-perzsa eredetét látszik igazolni a nemrég lefolytatott genetikai vizsgálat is ⁽⁷⁾. Érdekes, hogy a 1681-i magyar törvény 46. cikkelye 10.§. még latinul PHILISTAEUS-ként emlegeti a hazai jászokat. Lehet, hogy nem véletlenül?

Mondhatták-e jazigok ezt a csatakiáltást?

Mészáros Gyula turkológus szerint az itt feljegyzett csatakiáltás jazig csatakiáltás, mivel az ó-irániban: mahrka, oszétben: margä! szó előfordul. ⁽¹⁸⁾

Az oszétek:

Ma is élnek a Kaukázusban. Nyelvük bár egyértelműen indoeurópai, mégis az oszét nyelvben több olyan jellegzetesen magyar sajátosságú nyelvtani elem található, amelyek több iráni nyelvjárásból hiányoznak így például a jelen idő többes 3. személyének a ragja „-ncä" (vö. magyar: -nak, -nek) az óhajtó mód többes 3. személyének személyragja „-joncä" (vö. magyar: -janak, -jenek); a közép-iráni nyelvek közül egyedül az oszétben van határozott névelő: „i" (i és ü között; vö. magyar: ő, az). ⁽¹³⁾

Ez arra mutat, és sok más is, hogy a magyarok és az oszétek egymás mellett éltek a régebbi időkben. Bendefy egyenesen ide a Kaukázus előterébe helyezi a magyarok őshazáját.⁽⁵⁾

A Kaukázus előteréből érkezhettek a magyarok több hullámban a Kárpát-medencébe.

Mahmud Terdzsüman II Szulejmán tolmácsa a Székesfehérvár ostromakor megszerzett magyar kódexekből írta meg a „Tárihi Üngürüsz" török nyelvű magyar krónikát,⁽²⁰⁾ amelyben sohasem beszél magyarokról, hanem csak mindig Hunor népét, az üngürüszöket említi. Leírja, hogy ezek már jóval Attila előtt elfoglalták Pannóniát, egy Katar vezér alatt, majd Attilával és Álmossal érkeztek az egy nyelvet beszélő üngürüszök újabb hullámai.

Elképzelhető-e, hogy a szarmatákként már érkeztek magyar nyelvű törzsek is a Kárpát-medencébe?

Strabon a királyi szarmaták közelében egy „urg" (ugor?) népet említ, s azt is közli róluk, hogy „állítólag az Ister (azaz a Duna) mindkét partján laktak". ⁽¹³⁾ Magyarosan hangoznak egyes szarmata nevek is, mint például: Aorsi (Őrsi), Maezey, Baukan (Bő kán), Babai.

Hérodotosz IV. könyve 78-79. szakaszából kitűnik, hogy a BORYSZTHENÉSZ (mai Dnyeper) és TANAISZ (mai Don) folyók közt élt úgynevezett királyi szkíták gúnyolni (vagy Hérodotosz szavai szerint) kinevetni szokták a közelükben megtelepedett miletuszi eredetű görögöket, amiért Dionüszosznak, azaz a boristennek áldoztak, s hogy ezek gúnynévképpen nyerték a szkítáktól a boristenes

(vagy boristenita) nevezetet, amely aztán róluk a közelükben lévő folyóra is átragadt. A „boristenes" nevezet a görögök fogalmában aztán a különben semmit sem jelentő, de görögös hangzású BORYSZTHENÉSZ alakot öltötte. ⁽⁶⁾

Rekonstruált Hérodotosz térkép

A szarmata pikkelypáncélos lovasok nagy, nehéz kétélű kardokkal, rövid íjakkal és a latin forrásokban olykor félelemmel emlegetett több méter hosszú döfőlándzsával voltak felfegyverezve. Ezek a harcosok komoly hatást gyakoroltak Európa középkori lovagi kultúrájára is, például a rómaiak által Britanniába telepített Kárpát-medencei szarmaták bizonyíthatóan szerepet játszottak az Arthur-mondakör kialakulásában. ⁽¹⁷⁾ Az Arthur mondakörben viszont számos érdekes hasonlóságot tudunk felfedezni az Atilla mondával (isteni eredetű kardok: Excalibur, Atilla kardja).

Használhatták-e ezek a magyar nyelvű emberek is szitkozódásképpen a marha kifejezést?

Ennek ellentmond a marha szó elfogadott eredete. A magyar történelmi-etimológiai szótárban a következőket találjuk a marha szóval kapcsolatosan: ⁽⁶⁾

Bajor-osztrák eredetű: vö. bajor markat, marchat, marchot 'kereskedelem, piac, piaci áru'. A német változatok a latin mercatus 'vétel, piac ill. ennek népi marcatus 'ua.' változatára mennek vissza. A magyar alak a tárgyragnak felfogott szóvégi t elvonásával jött létre. A szó jelentései időrendben: 1.) 1358: 'vagyon' 2.) 1508: 'ingóság' 3.) 1533: 'áru' 4.) 1585: 'jószág, háziállat' 5.) 1587: 'szarvasmarha' 6.) 1779: 'nagyon buta ember'.

Tehát itt egy vagyon> háziállat jelentés-eltolódást feltételeznek, amely ugyan nem elképzelhetetlen, de valószínűbbnek tartok egy háziállat> vagyon jelentésbővülést. Például hasonló jelentésbővülést figyelhetünk meg a latin nyelvben (pecus 'marha, juh, haszonállat' és pecunia 'vagyon, pénz'). Ennek az az oka, hogy mind Rómában mind pedig a 9. században a magyaroknál a tenyészállat volt a "fizetőeszköz" azaz a cserekereskedelem alapja. Egészen pontosan a tinó (fiatal szarvasmarha) (14).

Más elképzelések is vannak a marha szó etimológiájával kapcsolatban. Például származtatták a gót ill. bajor marha 'kanca' szóból vagy a szerb marva 'marha' szóból.

Kakuk Mátyás az oszét margoe 'dögölj meg' szóból származtatja vágnivaló állat értelemben ⁽¹⁶⁾ (mellette szól, hogy számos állattenyésztéssel kapcsolatos szavunknak van iráni megfelelője. Például tej, tehén, gulya.)

Timaru-Kast Sándor az ír mart 'marha' szóból származtatja. ⁽²¹⁾

Jómagam a szó belső keletkezését valószínűsítem. A marha szót fel lehet bontani mar+ha (-ka kicsinyítőképző k>h hangváltozás mellett). Vesd össze a háziállatok neveiben pl. csirke, birka, pulyka, macska, kecske, jérce. Hasonlóképpen belső fejleménynek gondolták a marha szót Czuczor és Fogarasi nyelvészek is: „Mi elemzését illeti, gyöke mar, melyből a képzővel lett mara s h közbevetve marha. Így alakultak porha v. purha, turha, börhe, csürhe stb. Értelemre és hangra megegyezik ezen gyökkel a barom gyöke bar, miért apró marha és baromfi egyet jelentenek. Legvalószinűbb, hogy mindegyikben alapfogalom a mozgás, járás, mint egyik lényeges különböztető jegye az állatnak általán véve, s a mar, mint mozgást jelentő gyök megvan a marúl igében, mely am. menűl, ficzamik, pl. kimarúlt a karja; a bar pedig szintén rokon értelemmel járást jelent a barangol, baracskál, barlag (ballag) igékben".

Mit tudunk a mar szótőről?

Az indoeurópai nyelvekben a megöl, meghal, elfog jelentéssel bír. Pl: hindi már dálná 'megöl', *** mérel 'meghal' murdel 'megdögleszt', latin morior 'meghal (tkp. megölődik)', litván marinti 'megöl', szerb-horvát moriti 'gyilkol, öl', német morden 'gyilkol', gót maurthan 'megöl', walesi marw 'meghal', örmény meranim 'meghalok'

A finnugor nyelvekben is megvan: vogul mor-'törik' mórl- 'tör' finn muru 'darabocska töredék' észt mure 'törékeny' lapp morre 'morzsa, kenyérfalat'. A történelmi etimológiai szótár feltételez a magyarban egy tör, szétdarabol, morzsol > foggal-körömmel széttép, marcangol, jelentésbővülést, amely révén így közel került a szótő az indoeurópai megfelelőihez (5). Nem lehet elvetni azonban, hogy egy tőről származnak, mind a finnugor, mind az indoeurópai jelentések.

Baskói Magyar János így gondolkodik: „Honnan jön e szavunk? A mar szó jelentése a sumerban megfogni, megszelídíteni valamit, és kézben tartani, pl. olyan állatot, mely a megszelídítés előtt vad volt. Ebből a sumer mar szóból származik a magyar 'marha', 'marok', 'marék', 'marad', 'marasztal' stb." ⁽⁴⁾

Az általam fellelhető források szerint (12, 15, 19) a mar hangalakú szó jelentése a sumerban: ásó; kapa; földigiliszta; szekér kocsi igeként: vet, szór; bevon, használ; felvesz, feltesz; bemárt; bekerít, bezár

Egyéb szórokonítások:

Badiny jós Ferenc írja: „A fokos egyik ékjele mar (L.307) mely - igeként - a magyar markol és főnévi változatban a magyar marok gyökszava, de maga a mar igénk is jelzi a fokos hivatását."(3)

Götz László írja: „Sumer bar = Leiche, Leichnam ⁽¹²⁾ holttest, hulla, mar = morden, vernichten, zerstören ⁽¹²⁾ öl, megsemmisít, elpusztít" ⁽¹³⁾

Valószínűnek tartom a sumer amar (L.437) 'borjú; fiatal állat' szó rokonítását a magyar marha szóval. Novotny Elemér tanulmányában írja: „Amar = bikaborjú és szarvasmarha. Ez hátsó lekopással: mar (Mar-tu - Amar-utu-ból); a magyarban: Amar-ga-ból - mar-ha - marha = tejelő marha (sz. marha mar-ga - ha = tej)". ⁽²⁾

A mezopotámiai kultúrákban sokszor a bika a termékenység istenség megjelenési formájaként jelenik meg. Babilonban Marduk isten (Amar-Utu 'Napbika') állata volt a bika.

A Bika csillagkép idejére esik a tavaszi napéjegyenlőség, a természet megújulása. A késő egyiptomi kultúra Ozirisz bikaalakjával, és Ízisz istennő tehénalakjával kapcsolta össze. Oziriszhez köthető az egyiptomi Ápisz bika tisztelete. A termékenység isteneként tavaszi rituális futásával megtermékenyítette a földet.

Források:

1. Ammianus Marcellinus: Róma Története, Európa Könyvkiadó (1993).
3. Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gámig II,. Orient Press, Budapest (1995).
4. Badiny Jós Ferenc: Magyar Biblia, Orient Press, Budapest (1998).
5. Baskói Magyar János: Pannónia ősi népe (a világhálón).
6. Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája (Gyeretyán országa), Csutorás és társa, Nyíregyháza (1999).
7. Benkô, L. (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest (1977).
8. Béres Judit: Élet és Tudomány folyóirat (2001/38/1205. old).
9. Bognár Ferenc: Véletlen egyezések? (a világhálón).
10.Bori Imre: Ember, Táj, Történelem, Forum Kiadó, Újvidék, (2001).
11. Czeizel Endre: A magyarság genetikája, Galenus, Budapest (2003).
12. Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, Pest (1862).
13. Diemel, Anton: Sumerisch-akkadisches Glossar (Verlag des Päpstlichen Bibelinstituts, Roma (1934)
14. Götz László: Keleten kél a nap, Püski, Budapest (1994).
15. Hóman Bálint: Magyar pénztörténet: 1000-1325, Maecenas, Budapest, (1991)
16. John A. Halloran: Sumerian Lexicon version 3.0 (a világhálón)
17. Kakuk Mátyás: Turán folyóirat (2000/III.évf/3/39. old)
18. Kováts István: A Kárpát-medencei Barbaricum állattartása a korai népvándorláskorban a Kr. u. I-V században, Visegrádi Hírek (2002. június)
19. Mészáros Gyula: Jazyg Nyelvemlékek Magyarországon. A Szegedi Alföldkutató Bizottság Könyvtára (Társadalom és néprajzi) Szakosztály Közleményei. 31. Szám. (1937)
20. Patrick C. Ryan: Sumerian Glossary (a világhálón)
21. Terdzsüman Mahmud: Tarih-i üngürüsz, Püski Kiadó, Budapest (1998)
22. Timaru-Kast Sándor: Kelta magyarok, magyar kelták, Magyar Ház, Budapest, (1999)
23. továbbá Radics Géza, Rakcsó Tamás hozzászólásai a világhálón.

A cikk eredeti címe a Napfiak portál oldalán: http://napfiak.uw.hu/content.php?article.9

Ha valakit saruval, csizmával azonosítanak, az sértés. Megdobálni vele szintén. Mintha lemarházná az illetőt.

Utánajártam a középperzsának nevezett „merha” szónak”, de nem találtam. Úgy tűnik, nincs ilyen. A hindiben ellenben létezik „merha” (határ) szó, de ez sehogyan sem illik ide. A perzsában van „marg” (halál) szó, de ez sem ide való. Ammianus Marcellinus szövegében „marha” szerepel, s tartalma szerint e jászi (szkíta) szó nagyon is illik a helyzethez. Az ügy tanulsága: nem szerencsés a valóságot vágyainkkal helyettesíteni. A szkíták nem lesznek irániak csupán ezért, mert mi azt szeretnénk.

Sajnos Ammianus Marcellinus a marha szó latin megfelelőjét nem említi. Nem kellene most találgatnunk, ha mégis megteszi: „… csizmáját az emelvényhez hajította, kiáltván »marha, marha«, ami náluk a háború jele…” – értelme pedig latin nyelven caudex, stipes.

Jeleseinknek természetesen erre is lenne válaszuk, például: A marha latinul bos, pecus stb.; jászi atyánkfia nyilván erre gondolt.

Nos, felebarátaim, nem szerencsés érzelmek felől közelíteni a tudományhoz.

A keresett szó kiejtve nem \"Marha\" hanem \"Merha\" - ami középperzsában/perzsa nyelven álnok kígyót jelent, árulót.